(Va)Lóvá tevő képzetek

     - Naaaa, csak a sisakot hadd vegyem le! Olyan meleg van! - kérlelt minket immár ötödszörre Liza. Igazából minden egyes körben megtette ezt, akárhányszor elhaladt mellettünk nemrég kapott görkorcsolyáján. E mondathoz tartozott egy nagyon fájdalmas arckifejezés is, amit a gyerekek színészeket megszégyenítő profizmussal tudnak felölteni, valahányszor el akarnak érni valamit szüleiknél.

     - Na jó, legyen... - egyeztem bele, mire vidáman csatolta le fejéről, s nyomta kezembe az említett felszerelést.

       Fejcsóválva néztem utána, ahogy egy kiskutyát kikerülve suhan tovább. Olyan hálás voltam, hogy van egy ilyen gyönyörű park az otthonunk környékén! Még egy kisebb tavacska is volt a közepén, benne kacsákkal, akiket időnként mi is megetettünk. Persze csak a kihelyezett eledellel, nem úgy, ahogy Liza akarta óvódás korában, mikor a csokijával kergette egyiküket. Vicces látvány volt, most is elmosolyodtam az emléken merengve.

     - Én nem engedtem volna meg neki. - zökkentett ki férjem a nosztalgiázásból.

     - Miért nem? - kérdeztem.

     - Mert ha egyszer engedsz, akkor később is el fogja várni. Vagy kérdezés nélkül továbbviszi az engedélyt más területre. - tette hozzá mosolyra húzva száját.

      - De hát máskor is volt, hogy valamit egyszer megengedtünk neki...

      - Az más. Csak most tanul görkorizni, szüksége van még a védőfelszerelésre.

      - Hmmm. Akkor miért nem szóltál, mikor mondtam?

    - Nem akartam előtte felülbírálni a döntésed. Én sem gondolnám, hogy egy alkalommal baja lesz ebből, de jobb, ha nem szokik hozzá.

       - Azt hiszem, igazad van! - mondtam neki.

      Annyira szerettem benne ezt! Valahogy mindig igyekezett figyelni rá, hogy ha valamiben nincs egyetértés közöttünk, azt ne Liza előtt beszéljük meg. És sohasem vádlón hozta fel ezeket, hanem tényleg hagyta, hogy megvitassuk, miközben képes volt arra is, hogy megváltoztassa a véleményét, ha úgy érezte, igazam van. Persze ez nem mindig sikerült, voltak köztünk is összezördülések, de igyekeztünk ezeket minél hamarabb higgadtan, nyíltan, és őszintén megbeszélni, hogy ne maradjon tüske bennünk a későbbiekre. Rá kellett jönnöm, hogy ezt nem mindenkivel lehet megcsinálni. 

     Nem sokkal később Liza újra megjelent a láthatáron. Rögtön észleltem, hogy valami nincs rendben, de igyekeztem megőrizni nyugalmam. Furcsa, hogy mennyi irreális kép le tud futni az ember agyában ilyenkor! Mondjuk, hogy az egyik bokorból rátámadt egy medve, vagy ilyesmi. Na jó, most azért túloztam, de azt hiszem minden szülő - legfőképpen anya - érti, hogy mire gondolok. Szóval igyekeztem lecsillapítani szívem dobogását, és megvárni, míg odaér hozzánk. Szerencsére nem látszódott rajta semmilyen sérülés, leszámítva a nemrégiben lefolyható könnyek nyomát az arcán, és két nagyobb kopásnyomot a vadonatúj nadrágján mindkét térdénél. A térdvédő engedély nélkül elhagyva rendelt helyét, a két kabátzsebből kandikált elő.

       - Na mi az, nem volt elég divatos a nadrág? - kérdezte apja Lizától a kihorzsolt ruhadarabra mutatva.

       A humor volt egy másik olyan tulajdonsága, amiért sokszor hálát adtam az Úrnak. Odamentem Lizához, megvizsgáltam a térdét, de szerencsére tényleg csak a nadrág látta kárát a valószínűsíthető esésnek.

        - Sajnálom! - mondta Liza, lehorgasztva fejét.

       - Hát, igazából neked lett kevesebb egy szép új nadrággal. De remélem így már megtanultad, hogy ezeket a felszereléseket tényleg védelemből kell felvenni, nem kínzásból és az öröm megfosztása miatt, ahogy azt szépen a fejünkhöz vágtad induláskor... - mondtam neki csipkelődve.

          - Olyan ez, mint az Úr kerítése? - kérdezte Liza.

       - Bizony, olyan. Ő is minket próbál védeni vele, csak sokszor mi is kibújunk alatta, mert azt gondoljuk, jobban tudjuk, mi a jó nekünk. Aztán mikor jól megkerget egy kutyus, ijedten ugrunk vissza.

         - Még te is ki szoktál bújni alatta? - kérdezte Liza.

        - Sajnos igen, és sokszor észre sem veszem, ha már a kerítésen túl vagyok. De jó, mert az Úr ilyenkor mindig szól, és segít visszamászni. Törekszem arra, hogy mindig belül maradjak.

        - Én is fogok. - mondta Liza, kislányos eltökéltséggel.

      - Mit szólnátok egy finom fagyihoz? - lépett oda hozzánk férjem. - Segítsek visszatenni a sisakot?

      - Igen. - mondta Liza, majd a térdvédőt is visszavette. - Jaj, de jó, én karamellás fagyit fogok kérni, az a kedvencem!

      Nemsokára oda is értünk a fagyizóhoz, ami a park szélén állt. Ekkor történt meg az újabb "tragédia": elfogyott a karamellás fagyi. Liza elővette másik "színészi talentumát": a műhisztit. Szerencsére nem gyakran folyamodik ehhez, és mi minden igyekezetünkkel próbáljuk is leszoktatni róla. Mivel a többi kilenc íz futva sem érhetett a karamell nyomába, és elfogyasztásuk a világvégével lett volna egyenlő - legalábbis Liza szerint - hazaindultunk. Mi fagyival a kezünkben, vidáman, Liza gombóccal a torkában, duzzogva.

     Otthon kedvesen csaholva szaladt oda kiskutyánk hozzánk, majd felágaskodott Lizi lábára. Mit sem tudott az őt ért traumáról! Szerencsére úgy tűnt, már Lizát sem izgatja annyira, mert vidáman húzta le lábáról görkorcsolyáját, hogy aztán labdázni menjen vidáman lihegő barátjával.

      Azt hittük, ez a fagyis eset el is fog tűnni a múlt homályában, de nem így történt. Másnap Liza vidáman újságolta nekünk, hogy mikor elmesélte egyik osztálytársának ezt a borzasztó élményt, ő felvilágosította, hogy maradi dolog abból a fagyizóból venni édességet. Sokkal menőbb, ha inkább kitalál magának egyet, ahol olyan ízeket is megkaphat, amiről a fagyikészítő még álmodni sem tud.

       - Képzeljétek el, van szivárványízű, rózsás és csillámízű fagyi is! - mondta Liza lelkesen.

       Döbbenten néztünk egymásra férjemmel. Alapjában véve mindkettőnknek elég kreatív és vidám a fantáziája, nem élünk egy begyepesedett, vallásos életet. Liza beszéde azonban mindkettőnknek bizarr érzést keltett a gyomrában.

       - Oké, de ezeket csak képzeletben tudod megenni! - kezdett érvelni Lizának apja.

      - Dehogyis! Tényleg meg lehet enni! - mondta Liza, majd egyik kezét ökölbe szorítva maga előtt, a levegőt nyaldosva ott hagyott minket.

        - Szerinted kéne vele beszélni? - léptem oda férjemhez.

        - Szerintem várjuk ki a végét... - válaszolta. 

    Liza a héten egyre lelkesebb lett a képzeletbeli fagyigyár ügyében. Már komplett vállalatot is kitalált magának.

       - És van egy hatalmas üzlete, pont a Park Fagyizó mellett! Több, mint száz íz közül lehet választani, és minden fagyikehelyhez extra sok, kék tejszínhab jár! - ecsetelte lelkesen valamelyik nap.

      Ez jó ideig így ment. Liza hazajött az iskolából, és áradozott. Hol a fagyigyárról, hol a bölcs osztálytársáról, aki ilyen jó öltetekkel van tele. - Sokkal okosabb, mint ti! - mondta egyszer.

    - Nahát, és van irodája, ahova lehet időpontot kérni tanácsadásra? - csipkelődött vele férjem.

      - Nem hiszem, ahhoz még sokat kell tanulnia, hiszen még csak első osztályos! - mondta Liza komolyan.

       Nem tudtam eldönteni, örüljek-e annak, hogy Liza fel tudja mérni, hogy azért egy első osztályos még nem tudhat mindent, vagy inkább hüledezzek azon, hogy ezzel a tudattal titulálta őt okosabbnak nálunk. Végül a hüledezést választottam, de nem emiatt.

      Liza fogta magát, kivett egy jégkockát a hűtőből, becsavarta egy szalvétába, majd elkezdte nyalogatni a fagyos víztömböt.

       - Most mit csinálsz? - kérdeztem tőle.

       - Epres fagyit eszek.

       - De ahhoz miért kell jég? Nem elég, ha elképzeled?

       - Így valósághűbb...

      - És nem gondolod, hogy egy igazi fagyi még inkább az lenne? - kérdezte tőle apja.

       - De hát ez egy igazi fagyi! Ahogy nyalom a jeget, elképzelem hozzá az ízt, és így ugyanolyan igazi, mint amit ti ettetek szombaton! - mondta Liza, majd felment a szobájába.

    - Mit gondolsz, ha nagyon jól elképzelem, hogy tiszták a tányérok, akkor megúszom ma a mosogatást? - léptem oda vigyorogva férjemhez.

       - Jó is lenne... De majd én elmosogatok, pihenj egy kicsit - nyomott egy puszit a homlokomra. - Vagyis előtte... - húzta össze szemöldökét.

        - Igen?

        - Megnéznéd, hogy a háziját igazából vagy képzeletben csinálta-e meg?

        - Hát persze. - nevettem el magam, és elindultam lányunk szobája felé.

     Az elkövetkezendő napokban viharos idők voltak. Kint is, bent is. Kint az időjárás miatt, bent Liza miatt. Teljesen hatalmába kerítette a képzelet világa. Nem igazán lehetett vele szót érteni. Próbáltunk rá józan ésszel hatni, de hajthatatlan volt. Így hát imádkoztunk, és vártunk.

       Szombaton gyönyörű napsütésre ébredtünk, így úgy döntöttünk, kirándulunk egyet a parkban. Sokat játszottunk és nevettünk a délelőtt folyamán, mígnem hazaindultunk.

     - Hmmm. Most nagyon szívesen megennék egy fagyit! - szólalt meg férjem, ahogy a park széle felé lépdeltünk.

       - Én is! - tettem hozzá. - Te is kérsz, Liza?

      - Igen, én is szeretnék! - mondta lelkesen.

    - Na és hol van az a menő üzlet, amiről meséltél? - kérdeztem őt.

     - Hát... hát az ott van a... ott van a Park Fagyizó mellett... - mondta vontatottan, most már kevésbé lelkesen.

    - Mi lenne, ha most oda mennénk el? - szállt be férjem a játékba. Közben odaértünk az igazi fagyizó mellé. - Hol a bejárat? - kérdezte Lizától.

   - Hát...ott... - mutatott oda találomra valahova a levegőbe Liza szomorúan.

       - Mi a gond, Liza? - kérdeztem tőle.     

      - Hát... én szeretnék most már igazi fagyit enni... - mondta lehorgasztott fejjel.

      - Ó, de hát ez is igazi, nem? Csak jól el kell képzelni...

       Liza nem szólt semmit. Csak állt ott a cipőjét bámulva.

      - Szeretnél inkább a Park Fagyizóba menni? - kérdezte tőle apja.

    - Igen, szeretnék. - nézett fel Liza komolyan - Szeretnék igazi fagyit enni!

     Aznap mindhárman fagyival a kezünkben, vidáman sétáltunk haza.

    Azóta Lizi sosem evett képzeletbeli fagyit úgy, mintha igazi volna, nem is említette többet. Igazából sokáig nem is értettem, miért nem tetszett nekünk a dolog, hiszen jó, ha az ember kreatív, és gazdag a képzeletvilága. Rájöttem, hogy az a gond, mikor már nem tudunk különbséget tenni a valódi és kitalált dolgok között. Azóta sokszor eszembe jut ez az eset. Igazából minden egyes alkalommal, mikor azt látom, hogy az emberek inkább követik az ördög megcsalattatásait, hamis utánzatait, ahelyett, hogy megtapasztalnák az igazi, valódi örömet és megnyugvást, amit csakis egyedül az Úrnál lehet megtalálni. Azt hiszik, ha jól elképzelik, majd valósággá válik. De soha nem lesz több annál, mint Liza képzeletbeli fagyigyára.