Olaj a lámpásban

     Sokszor megfogadtam már, hogy nem olvasok bele a videó alatti kommentekbe, de mint annyiszor, most sem tudtam megállni. Mikor sikerül megtanulnom, hogy a kíváncsiságomért a békességemmel kell fizetnem? Pedig annyira feltöltöttek az előadó buzdító szavai! Az igék, amelyek köré építette mondanivalóját egy az egyben betaláltak a szívembe! Tényleg, rögtön ki akartam lépni utána, de a szemem sarkából megláttam egy hozzászólást, ami rögtön odavonzotta figyelmem! Azt már megszoktam, hogy rengetegen becsmérlik azokat az embereket, akik az övéktől ellenkező véleményt mernek kimondani. Ők azok a típusok, akik "toleráljunk mindent és mindenkit" pólóban feszítenek, ám elfogadásuk csak addig tart, míg nem találkoznak olyan emberrel, aki ezzel nem ért egyet, és nem tart mindent jónak, amit ők annak tartanak. Ekkor ahelyett, hogy a másik véleményét tiszteletben tartva mondanák el érveiket, fenntartva a szabadságot arra, hogy az adott személy ezután sem változtat álláspontján, inkább kivont karddal mennek ellene, és degradáló címkékkel ellátva próbálják őt ellehetetleníteni. Azt is megszoktam már, hogy egyesek azt a pár mondatot kiragadva a Bibliából - amit véletlenül olvastak valamikor - próbálják megmondani, hogy milyennek is kéne lennie egy kereszténynek, vitába szállva a könyv tartalmáról olyanokkal, akik ténylegesen olvasták az egészet. De ez a komment más volt. Sokkal veszélyesebb! Nagyjából a videó és az igék tartalmát adta vissza, de valahogy mégsem. Valahogy ferdítés volt benne. Egészen elcsodálkoztam. Mi tényleg ugyanazt a videót néztük? Hogy jött le neki ebből az, amit leírt? Visszahallgattam az említett mondatokat. Igen, hasonlót mondott, na de nem úgy értette, mint ahogy babygirl1990 a kommentjében írja! És már szerzett is 25 lájkot a hozzászólására! 25 szerencsétlen, megvezetett ember! Most már nem is csodálkozom azokon az elképesztő, hihetetlen pletykákon, amik az előadóról jutottak az elmúlt időszakban a fülembe! Muszáj volt leírnom a véleményem! Na nem azért, hogy ezt a 30 éves lányt meggyőzzem (ugye ahogy öregszünk, már sokan rájöttünk, hogy kár volt a születési évünket beleírni a felhasználónevünkbe?), hanem azok miatt, akik ezt olvassák, és túl kevés még a bibliaismeretük ahhoz, hogy rájöjjenek, ezek az állítások szembe mennek annak tanításával. Jobban mondva ferdítenek rajta, ami még veszélyesebb, mert megvan a jó, biblikus látszatuk, éppen ezért könnyen levezetnek az egyenes, igaz ösvényről.

     - Nem jössz aludni? - kérdezte férjem belépve a szobába.

     - Mindjárt, csak még megírok valamit! - válaszoltam.

   - Rendben, én nemsokára lefekszem, mert nagyon álmos vagyok. - mondta, miközben puszit nyomott a homlokomra, majd ránézett a képernyőre, és csibészesen elmosolyodott. - Azt hiszem, csak reggel találkozunk!

     Elnevettem magam, hogy mennyire ismer már! Persze, hiszen mikor az ember egy ilyen fontos hozzászólást ír, tizenkétszer átfogalmazza a mondandóját, minden második szót megnéz a helyesírási szótárban, hogy biztosan jól írta-e le, egészen sok szinonimáját keresi és tanulja meg a gyakran felhasználandó szavaknak, és csak azt veszi észre, hogy teljesen elfáradt a képernyő folyamatos bámulásában, és a gondolkodásban, hogy hogyan kerülje el a félreérthető vagy támadásra invitáló mondatokat. Vagy ez csak számomra ilyen bonyolult? Mindenesetre valóban mindenki aludt már, mikor én végre a párnámra hajthattam fejemet. Még elalvás előtt is azon gondolkodtam, hogy miért van, hogy ennyire könnyen alakulnak tévtanítások még újjászületett keresztények között is...

     - Aaalbert! - kiáltottam fel boldogan, mikor felismertem a felém közeledő alakot. - De jó újra látni!

   - Én is örülök, hogy láthatsz! Én igazából mindig látlak téged! - válaszolta mosolyogva, mire bólintottam egyet.

      Egy furcsa, nagy épület előtt találkoztunk, ami egy domb tetején állt.

      - Bemegyünk? - kérdeztem.

      - Nem, csak várunk - mondta, s így is tettünk.

   Hamarosan kinyílt az épület ajtaja, és egészen furcsa dolognak lettem szemtanúja. Az emberek, akik eddig bent voltak, elindultak a domb lábánál lévő faluba. Na persze nem ez volt a különös, hanem hogy mindegyikük egy-egy ablakot cipelt magával. Vagyis majdnem mindegyikük. Néhányan - illetve ahogy jobban megnéztem - többen is ablak helyett redőnyt, rolót, zsaluziát vagy függönyt vittek a vállukon. Az ablakok között is volt mindenféle formájúra vágott darab. Albert elindult a bizarr tömeg után, és én is vele.

     Talán mondanom sem kell, hogy a falu sem egy szokványos település képét mutatta. Mindegyik ház hiányos volt, látszott, hogy mindenki nagy építkezést folytat. Valamely háznak már sok része készen volt, de volt, amelyik csak pár téglából állt. A legtöbbnek szilárd, jól kimunkált alapja volt. Érdekes látvány volt, ahogy az emberek beillesztették a frissen megszerzett ablakokat az építményükbe. Sokaknak tökéletesen passzolt a falakon lévő résbe, de voltak, akik csak nekitámasztották annak a néhány téglának, amely a ház egyik oldalának kezdeménye lehetett. Ennél furcsább dolgot csak azoknál a házaknál láttam, ahol az emberek a redőnyt/rolót/zsaluziát/függönyt próbálták beilleszteni az ablak nélküli résbe. Észrevettem, hogy van még egy közös vonása a házaknak: mindegyik mellett állt egy nagy raktárféleség. Jó lenne megtudni, mi van benne! - gondoltam, ám mielőtt Alberthez fordultam volna kérésemmel, az egyik lakó szélesre tárta sajátja ajtaját. Láttam, hogy a helyiség tele van mindenféle építőanyaggal, s hogy emberünk igen szorgosan hordja ki a cserepeket, hogy az egyik szoba felett be tudja fejezni a tetőt. Hamar észrevettem, hogy nem egy egyszerű raktárról van szó, mivel az elhordott építőanyagok helyén újabbak jelentek meg a semmiből.

    Eltérő volt, hogy ki mennyi munkát fektetett bele háza építésébe. Persze a mindennapi élethez szükséges dolgokat sem hanyagolták el: voltak, akik főzéssel foglalkoztak, mások mostak, megint mások a szakadt ruhákat varrták meg, és így tovább. Az építkezést a fennmaradó idejükben folytatták - vagy nem folytatták. Sokan voltak, akik csak pihentek, szórakoztak, nem érdekelte őket, hogy alig helyeztek el pár téglát az alapon. Ám olyan ember is volt, aki szinte az összes idejét háza építésével töltötte, valamint azzal, hogy olyan gépeket, eszközöket készített, amely könnyebbé tette ezt a munkát. Ezeket aztán másokhoz is elvitte, így óriási segítséget jelentett az ő építkezésükben is. Cserébe kapott tőlük ruhát, élelmiszert, éppen amire szüksége volt, és amit elfoglaltságában nem sikerült magának megteremtenie. Érdekes mód ezeket sosem fizetségképp kérte, ingyen adta oda keze munkáját, s az emberek önszántukból, jószívűen ajándékozták neki ezeket a dolgokat.

      Ebben az álomban valahogy másképp haladt az idő. Látszólag több hetet is ott töltöttem, miközben alig tűnt pár percnek az egész. Az első pár nap hasonló módon folyt. Az emberek elmentek a dombon lévő házba, és minden nap valamilyen építőelemmel vagy bútorral tértek haza. A tömeg nagy része mindig ugyanolyan féle tárgyat cipelt, míg többen - de azért nem mindig pont ugyanazok - ahhoz a tárgyhoz valamiféleképpen köthető, de funkciójában mégis merőben más dolgot.

     Az ötödik napon azonban valami megváltozott. Nem nyílt ki a dombon lévő épület ajtaja, így a tömeg kívül maradt. Valakiknek valahogyan mégis sikerült bejutnia, mert a magasban lévő ablakokból kötélen eresztették le az aznap megszerezhető bútorokat. Az első ilyen időszakban még jól is mentek a dolgok, mindenki megkapta a napi "adagját", de ahogy teltek a napok, úgy vesztették el sokan lelkesedésüket. Már nem jártak fel a domb tetején lévő házhoz, és a raktárépületet is egyre inkább hanyagolták. Az idő folyamán felfedeztem még egy érdekes dolgot: a raktár körül, mikor nem volt használva annak ajtaja, tüskés ágak kezdtek kinőni a földből. Ezeket a kapu könnyedén letörte, ha nem sok nap elteltével kinyitotta a tulajdonosa, de ha hetekig nem nézett felé, bizony elég sűrű bozóttá nőtt a növény, amit csak odaszánt munkával tudott eltávolítani a pórul járt személy. Azt is észrevettem, hogy a domb tetején álló épülettől lejövő emberek közül minden egyes nap szinte mindenkinek kikandikált a zsebéből egy vadonatúj metszőolló, amely segített a bokor kiirtásában, de amely pár nap alatt teljesen eltompult, és már nem volt használható.

      Több hét telt el így, mikor egyik nap félelmetes látvány tárult a szemem elé. Egy óriási sárkány fonta körbe testével a dombon lévő házat, gonosz szeme szikrákat szórt. Még az ég is vészjóslóan beborult, sötétvörös színt véve fel. Az épületből kiszaladt az a pár ember, aki eddig a kötélen eresztette le az építőanyagokat. Döbbentem ismertem fel bennük azokat, akik az építkezéshez szükséges eszközöket, gépeket készítették a délutánok folyamán. A háznak most már egyetlen ablaka sem nyílt ki többé.

       A borzalmas állat lefektette fejét a földre, kinyitotta száját, és lehelni kezdett. Arra számítottam, hogy tűz fog kijönni torkából, de nem ez történt. Eszméletlenül büdös kénkőszag és füst indult meg tőle, hogy aztán vészjósló lepelként hulljon rá a falura. Azok, akik szorgosan építették házukat, menedéket tudtak találni a mérgező felleg elől. Az egyik ember, aki a dombról futott alá, elkiáltotta magát a falu bemenetelén:

     - Még most sincs késő! Építsétek fel házaitokat! Egy viskó is elég, hogy elrejtsen, csak építsd fel!

       Mindeközben a füstből sátáni hang morajlott fel:

     - Nincs tovább! Itt a vége! Gyenge vagy! Ha eddig nem tetted, most már még inkább nem fogod tudni! Az enyém vagy! Fogadd el a sorsod, hogy elvesztél, hiszen már rég tudod, hogy ez a végzeted!

     - Ne higgy neki! Van még kiút! Neki nincs hatalma arra, hogy predesztinálja a sorsodat! Csak akkor lesz az a vége, ha te elhiszed és elfogadod! Ne add fel! Küzdj! Küzdj! Küzdj! - kiáltotta végig, miközben befutott saját házába.

      Voltak, akik megfogadták tanácsát, és sikerült is nekik kiszabadítaniuk a raktár ajtaját. Érdekes mód sokkal könnyebben és gyorsabban tudták építeni a házaikat, mintha valami láthatatlan kéz segítené őket. De sajnos voltak olyanok is, akik ott maradtak remegve, összehúzott lábakkal kuporogva padlójukon. A mérgező füst egyre több helyen oldotta fel lassan a szilárd alapzatot azokon a helyeken, ahol egy zárt szoba sem volt felépítve. Ekkor egy vörös acélszerkezet ereszkedett le azokra a házakra, viskókra, szobákra, ahol az alap megmaradt, és mint egy védelmező kar, körbezárta azokat.

      - Gyere! - szólt Albert, és a sárkánytól átellenben lévő domb felé terelt.

    Miközben vállamat átfogva vezetett, hátranéztem a gonosz állatra, aki újból letette fejét a dombra. Azt kívántam, bár ne következne be, amit sejteni véltem, hogy történni fog! De sajnos meg kellett lennie. A félelmetes fogak közül tűznek lángja tört elő, és lassan, nagyon lassan megindult a domb oldalán a falu felé, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki az útjába kerül.

      - Ne nézz hátra többet! - szólt rám Albert, és én boldogan engedelmeskedtem neki. Nem akartam látni azt, amit már úgyis tudtam... Valahogy ismerős volt ez a jelenet a Bibliából. Ott, akkor nagyon át tudtam érezni annak a Szodomából futó asszonynak a helyzetét, de azt nem tudtam elképzelni, miként vágyhatott rá, hogy visszanézzen!

      - Ne! Kérlek, nem akarom hallani! - fordultam Alberthez ijedten, mikor rájöttem, hogy nemcsak jól működő szemem, hanem fülem is van.

Ahogy kimondtam a kérést, minden elhalkult. Felértünk a domb tetejére, és leültünk. Az ég kitisztult, újra hallottam a madarak csivitelő hangját, előttem egy gyönyörű völgy képe bontakozott ki. Kellett egy pár perc, mire sikerült megnyugodnom. Albert valahogy árasztotta felém a békességet.

     - Tudod, hogy sosem kísértetsz felül, mint ahogy el tudnád hordozni, ugye? - kérdezte szelíden.

     Bár akkor úgy éreztem, nem fogom tudni feldolgozni a látottakat, megadóan bólintottam. Keresztény életem során megtanultam, hogy sosem az érzéseimben kell bíznom, mert azok megcsalhatnak. Isten szava azonban mindig igaz, és mindig jó!

     - És azt is tudod, hogy ha az Úr valamit megmutat, azzal mindig van célja, ugye? - szorította meg gyengéden a vállam.

   - Igen, tudom! - mondtam, és ránéztem, várva a magyarázatot. De nem szólt semmit.

    - Őőő... Elmondod, hogy ami történt, az mit jelentett? - kérdeztem egy pár perc hosszú csend után. Kezdett derengeni, hogy előző találkozásunkkor nem igazán volt kapható a hosszas magyarázatokra, de abban reménykedtem, ez most másképp lesz.

     - Azt szeretném, hogy te mondd el! - mosolyodott el.

     - Jaj, ne már! - fakadtam ki, és cseppet sem zavartattam magam azért, hogy egy 6 éves kisiskolás stílusában szólaltam meg. Felhúzta szemöldökét.

     - Ne már! Miért nem lehet, hogy te elmondod, én meg majd leírom? Vagy írd le nekem, elolvasom, és úgy írom le! Sokkal könnyebb lenne! - folytattam előbbi nyafogásomat.

     - Azért, mert én nem az érzékszerveidet szeretném erősíteni, hanem a szellemi látásod és hallásod! Hát hova akarsz idomulni: a fizikai vagy a szellemi világhoz? - kérdezte.

       Most be kell vallanom valamit! Őszintén, igazán bosszantott, hogy már megint logikusan érvelt, és igazat kellett neki adnom!

      - Hát persze, hogy a szellemi világhoz! - mondtam neki, de még nem hagytam el teljesen az előbbi gyerekes modoromat. Persze rá cseppet sem hatott ez a durcázás, szelíden megvárta, még leküzdöm magamban. Talán te is azt gondolod, hogy hisztisen viselkedtem, de ha már beszélgettél valaha egy nálad jóval, jóóóóval bölcsebb emberrel, aki arra kért, hogy magadtól jöjj rá arra és magyarázd el neki azt, amit ő tökéletesen tud, talán megérted a visszakozásomat.

      Hirtelen eszembe jutott a lefekvés előtti videó, és a kommentelésben kialakult nézeteltérés, a kérdés, amin elalvás előtt merengtem. Majd újra lejátszottam a fejemben az előbb történteket. Megdöbbentett, hogy furcsamód már egyáltalán nem zaklatott fel. Albertnek megint igaza volt! Megkaptam az erőt az elhordozásra!

     - A dombon lévő ház a gyülekezetet és istentiszteletet jelképezte! - kezdtem bele a magyarázatba. - Az igehirdetésnek mindig van egy adott témája, amit az emberek a saját életükre vonatkoztatnak - ezért voltak különböző alakúak az ablakok. De miért vittek valakik redőnyt és ehhez kapcsolatos dolgokat? - fordultam Alberthez.

       Bátorítóan mosolygott rám, de persze nem válaszolt a kérdésemre.

     - Jól van, jól van, csak költői kérdés volt! - mondtam, és mosolyogva felnéztem az égre, mintha úgy könnyebben megtalálnám a választ. Miért rögzült be az emberekbe, hogy ha félrenéznek egy pontot bámulva, akkor rájönnek a dolgokra? Akárhogy is, működött! - Ők azok az emberek voltak, akik ferdén értelmezték a tanítást. De vajon miért?

    Tovább vetítettem magamban az eseményeket. Mit jelenthettek az egyéni építkezések és a raktár?

    - Hmmm. - húztam össze szemöldököm, majd mintha lámpát kapcsoltak volna az elmémben. - A házak az ember hitét jelképezték! Vagyis azt, amit keresztényként felépítettek a fundamentumra. Igen, persze! Jézust jelképezte a szilárd alap, amire építkeztek! A raktár pedig Isten igéje, a Vele való személyes kapcsolat! Mikor sokáig hanyagoljuk, és túl sokat foglalkozunk a világi dolgokkal, mintha egy bozót tekeredne a szívünkre, és nehezen tudjuk felfogni a szellemi dolgokat! Azok az emberek, akik az építkezéshez szükséges eszközöket gyártották, és később az ablakból engedték le a bútorokat, pedig a pásztorok!

    Egyre jobban belelkesedtem. Annyira jó érzés, mikor az Úr rávezet bizonyos igazságokra! És annyiszor van, hogy az ember nem győz csodálkozni, hogy mennyire egyszerű is az, amit eddig olyan megfejthetetlennek gondolt, és nem érti, miért nem jött már rá hamarabb!

    - De még mindig nem tudom, hogy mi a helyzet a redőnyös emberekkel! - tűnődtem. - Ne mondd meg! - csúszott ki önkéntelenül számon Albert felé a felszólítás, amin mindketten elnevettük magunkat, mert hát elég furcsa pálfordulás volt, tekintve a jó pár perces duzzogásom, aminél még pont az ellenkezőjéért könyörögtem. Annyira szerettem ezt is Albertben! Sosem kárhoztatott a hibáimért, hanem kedvesen továbblendített azokon, és segített megváltozni! És még ezt is sokszor humorral fűszerezve tette!

    - Várjunk csak! - mondtam. Hirtelen összeállt a kép, hogy azok az emberek sosem tudták a kapott tárgyakat elhelyezni az épületükben, sőt, legtöbbször hiányos is volt a házuk. - Tehát a hitéletünk magját, a szellemi házunkat az határozza meg, amit a dombon lévő házból és a raktárból felépítünk! De ha a raktárból nem vesszük ki az építőanyagot - vagyis nem ismerjük meg Isten igéjét, nem töltünk időt az Úrral - akkor sokszor nem tudjuk a helyére tenni a prédikáción kapott dolgokat! Vagyis félreértelmezzük, nincs meg a bibliai háttértudásunk, amibe bele tudjuk azt helyezni! Hát persze! Hiszen a szűk ösvény mellett végig megy két oldal, ami hazugság, a két hamis véglet. Mikor az egyikről figyelmeztetnek, nem mindig ismertetik a tőle átellenben lévő oldal veszélyeit, amit egy, az Írást jól ismerő ember természetesen tud, de aki maga nem építi a házát, és csak a gyülekezetre hagyatkozik, előfordul, hogy áttéved arra az oldalra. Viszont az egyéni bibliaolvasás sem elég önmagában, hanem szükség van az igehirdetésre is, mert az adja a kiegészítést, a bútorokat!

     Albert bólintott.

     - Azt hiszem, az az időszak, mikor csak kötéllel tudták leengedni a tárgyakat, azt az időt jelképezte, mikor valami miatt nem tudnak személyes módon összegyülekezni a hívők. Mint például most, a karantén idején. Sok keresztény feladja a hitét, és inkább beolvad a világba. - hajtottam le fejem szomorúan. Már nem voltam annyira lelkes. Vagyis hát, már nem boldogan.

      - A sárkány pedig az Antikrisztus, mikor már üldözve lesz az egyház. Ekkor már csak az tud megmaradni, aki nem hagyja, hogy Jézust kitöröljék a szívéből. De ekkor utoljára még a kegyelem is meg fog nőni, sokkal élénkebben és közelebbről kiált az Úr hangja az emberekhez! - gondolkodtam hangosan. - Mondd, mikor ez megtörténik, az utolsó időkben... A keresztények meg fogják látni a Sárkányt? Tudni fogják, hogy ki az Antikrisztus? Vagy még csak a szelét érzik? Lesz még, aki fel tudja építeni a házát, mielőtt a tűz odaér?

      Albert nem válaszolt, és én nem is firtattam tovább ezeket a kérdéseket. Azon, amit most kell tennünk, amit most kell hirdetnünk, nem változtat. Össze kell szednünk magunkat, és védekezésből támadó állásba lépni! Meg kell erősíteni magunkat a hitben, be kell menni a raktárba, és fel kell mászni a dombra, amíg még tehetjük! És másokat is erre kell buzdítanunk, segítenünk! Ez a világ, amit most oly biztosnak, igazinak látunk, meg fog szűnni! Nem ez az igazi valóság, hanem ami mögötte van! Itt az idő, hogy lehulljon rólunk minden lepel, minden lánc, és most már azokért a dolgokért küzdjünk, amik igazán fontosak, amik megmaradnak! Nemcsak magunkért, hanem azokért az emberekért is, akik körülöttünk vannak! Ne hidd, hogy te nem vagy képes rá, ne hidd, hogy ehhez neked nincs erőd! Hiszen hallottad! Csak akkor lesz ez a sorsod, ha elhiszed és elfogadod! Az Úr azt ígérte, hogy nem hagy feljebb kísértetni, mint ahogy elbírnád! Nem kér többet, mint amit meg tudsz cselekedni! Mondd, kinek hiszel, szerinted ki mond igazat? Az ördög? A saját lelked? Az érzéseid? A fizikai tested? Mondd, ezek sosem hazudtak neked? Dehogynem! De van Valaki, Aki sosem hazudott, Ő az Úr! Hát nem nagyszerű, hogy egy ilyen Istennek vagyunk a gyermekei? Bízz Benne! Bízz Benne jobban, mint az érzéseidben! Jobban, mint a testedben! Jobban, mint a félelmeidben! És egyszerre azt fogod észrevenni, hogy igenis képes vagy rá, hogy igenis felmásztál a dombra, és igenis kiderült az ég, és csiripelnek a madarak!

     Gondolataimból Albert zökkentett ki, mikor megfogta kezem, és felsegített.

     - Találkozunk még egy másik álomban? - kérdeztem Őt.

    - Lehetséges. - mosolygott rám azzal a szelíd mosollyal, amit úgy szerettem! Majd elkezdett halványodni a kép, mígnem csak nagy feketeséget láttam.

 Kinyitottam szemem. Férjem békésen aludt mellettem. Ránéztem az órára. Csak egy fél óra telt el, mióta lefeküdtem, de cseppet sem éreztem magam fáradtnak. Halkan kiosontam a dolgozószobába, és bekapcsoltam a gépet. Az értesítő pittyegett, jelezve, hogy több hozzászólás érkezett a kommentáromra reagálva. Nem tudott érdekelni! Persze, hogy nem, hiszen sokkal fontosabb dolgot kellett leírnom...

Kép: https://www.socwall.com/images/wallpapers/37168-1920x1200.jpg