Jól dönteni

    Álmodtál már úgy, mintha ténylegesen ott lennél egy másik világban? Szinte érzed az illatokat, tapintod a tárgyakat, szabadon mozogsz, sőt, mintha valóban behatással lehetnél az álom kimenetelére. Ahogy felébredsz, zavartan térsz vissza a valóságba, s van, hogy az egész napod megpecsételik azok az érzések, amik akkor kavarták fel lelkedet.

     Hadd vezesselek el most az egyik ilyen álmomba, hogy aztán te is levond a számodra hasznos tanulságokat!

       Nem tudom, hogy kerültem oda abba a tébolyba a város közepén. Az emberek fejvesztve, sikítva rohangáltak, szinte tapintani lehetett a félelem dermesztő ködét. Egy barátommal, Tommal álltam ott földbegyökerezett lábakkal, és csak néztem a közeledő hatalmas tölcsért, ami mindent elpusztított, s kíméletlenül szétdobált, ami csak az útjába került. Egyszer csak egy férfi kiáltott oda nekünk: - Gyertek! - s kezével intve mutatta az irányt.

     Rémülten követtük őt, remélve, hogy kiutat mutat e reménytelen helyzetből. Egy eldugottabb helyre vezetett minket, ahol két vasbeton oszlop állt szilárdan. Mire észbe kaptam, már oda is kötözött minket. - Maradjatok nyugton, míg elmegy a vihar! - mondta. Ránéztem a testemet körülzáró kötélre, ami bár szoros volt, mégsem okozott fájdalmat. Meg akartam kérdezni, hogy ő mit fog csinálni, de mire felnéztem, eltűnt. A forgószél hátborzongató süvöltéssel közeledett felénk.

    - Neee! - hallottam Tom rémült kiáltását, s láttam, hogy próbál kitörni a kötél szorításából.

      - Ne csináld! Ez véd meg, hogy nehogy felkapjon a szél!

   - Én nem tudom tétlenül nézni, hogy elér minket! Nincs szükségem erre a kötélre, menekülni szeretnék! - mondta, s abban a pillanatban kiszabadította magát, és elkezdett rohanni.

     Próbáltam utána kiáltani, de akkor bekerültem a szörnyeteg iszonyatos testébe. Semmit sem láttam, semmit sem hallottam többé. Csak a biztos kötelet éreztem magam körül, ami nem hagyott a fenevad tehetetlen foglyává válni. Végtelen másodpercek múlva végre elvonult, s ott hagyott engem a pusztítás utáni megdöbbentő csendben. Épp azon gondolkodtam, hogyan fogom magamról leszedni a kötelet, mikor az magától meglazult, és leesett rólam. Nem foglalkoztam azzal, hogy ez miként történhetett meg, rögtön a barátom keresésére indultam. Jó sok utcával arrébb találtam rá a földön feküdve, teste számos sebből vérzett, ütések, horzsolások éktelenkedtek rajta. Odaszaladtam hozzá, és fellélegezve állapítottam meg, hogy legalább életben van.

     Ekkor valami hirtelen felkapott minket. Először megijedtem, hogy a tornádó tért vissza, de ez a valami csendes és szelíd felhő volt, ami pár pillanat múlva óvatosan le is tett egy puszta közepén, két magányos fa árnyékában.

     - Hát most meg hol vagyunk? - kérdezte Tom.

     Ahogy ránéztem, megdöbbenve láttam, hogy teste teljesen ép, nyoma sincs az előbbi sérüléseknek. Ő is ámulva tapogatta sebei nyomtalan helyét.

     Ám nem sok időnk volt az örvendezésre. Két vicsorgó farkas közeledett felénk a semmiből. Riadtan hátráltunk a fák felé, le nem véve szemünket a félelmetes fogazatokról. Hirtelen a lábam beleütközött valamibe. Lenéztem, s láttam, hogy két lándzsa van lefektette a fák tövében.

     - Tom, nézd mi van itt! - böktem meg barátom karját, de ő meg sem fordította fejét, csak rémülten nézett a felbőszült állatokra. Gyorsan felvettem a két fegyvert, és az egyiket kezébe nyomtam. De mintha fel sem fogta volna! A farkasok közben odaértek hozzánk, s ugrásra kész pózt vettek fel.

    - Tom, tartsd fel a lándzsát, harcolnunk kell! - kiáltottam rá, most már igazán megijedve tétlenségét látva.

      - Nem, az előbb nyugton kellett volna maradnom, de nem tettem, s látod mi lett a vége! - mondta kifogását utasításom ellen.

    - De ez most teljesen más helyzet! - fakadtam ki kétségbeesetten. - Muszáj harcolnunk!

    - Nem merek! - mondta Tom, rá sem nézve a kezében lévő erős fegyverre. Képtelen volt levenni tekintetét a gonoszan izzó szemekről.

     Nem maradt több időnk. A farkasok elrugaszkodtak, s egyikük Tom felé, a másik felém ugrott. Elszántam céloztam meg fegyveremmel a fenevad nyakát. Nem tudom honnan volt erőm hozzá, mind testi, mind lelki értelemben, de valahogyan sikerült ártalmatlanítanom a rám támadó állatot, aki a szúrás után hirtelen el is tűnt.

      Tom kétségbeesve küzdött saját ellenfelével. Odaugrottam, mire a farkas felém kapott. Fájdalmasan felkiáltottam, majd amennyire csak tudtam, beledöftem fegyverem, erre az vonyítva elsomfordált. Tom ismét tele volt vérző sebekkel, s az én karomon is éktelenkedett egy mély harapásnyom. Ám ahogy az imént, most is felkapott minket a gyógyító felhő, hogy aztán egy hegy lábánál tegyen le - újra épségben, sebek nélkül.

    Egy lépcső vezetett fel a hegytetőre. Már épp indultunk volna, mikor bősz ugatás ütötte meg fülünket, de a farkasoktól eltérően ez kedves hangként hatott. Odanéztünk, s láttuk, hogy egy kutya csahol lelkesen egy ugyancsak felfelé vezető ösvény tövében. Mikor meglátta, hogy őt nézzük, egy keveset hátrált, majd újra ugatni kezdett, mintha hívna minket.

     - Gyerünk, Tom, úgy érzem, hogy követnünk kéne őt! - szólaltam meg.

   - Én többet nem bízok ezekben az állatokban! És különben is, a lépcső egyenesen felfelé vezet, az az ösvény pedig kanyargós és tele van bokrokkal, ágakkal! - válaszolta.

     - Én a kutya után megyek! - jelentettem ki, és elindultam felé.

      - Ahogy akarod! - válaszolta Tom. - Én a lépcsőn, fent találkozunk!

    Így hát különválva folytattuk utunkat. A kutyus egy rövid ideig elkísért, majd visszaszaladt a hegy lábához. Én pedig követtem a fákra felfestett piros jelet. Volt, ahol az ösvény szétágazott, s a festés nélküli fák útja könnyebbnek tűnt, de valamiért tudtam, hogy nem szabad elhagynom a biztos járást. Már kezdett sötétedni, mikor felértem a csúcsra. Egy gyönyörű házat pillantottam meg. Legalább lesz hol aludnunk! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Elindultam megkeresni Tomot arrafelé, ahol a lépcső tetejét sejtettem. Nemsokára meg is találtam őt zihálva, jajgatva ülve egy fa alatt. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy újfent tele van sebekkel.

      - Veled meg mi történt? - kérdeztem döbbenten.

     - Már félúton jártam, mikor a bokrok közül kígyók kúsztak ki a lépcsőre. Végig szaladtam felfelé, de még így is sok elkapott és belém mart. - mesélte panaszosan.

     - Gyere, találtam egy házat, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára! Hátha lesz ott valami gyógyszer a sebeidre! - mondtam neki, és támaszt nyújtva odasegítettem az említett helyhez.

   Valóban találtunk kenőcsöt, ami legalább egy kicsit enyhítette fájdalmát. A lakásban két hálószoba volt. Megdöbbenve láttuk, hogy ott áll a nevünk a szobák ajtaján.

    Már épp alváshoz készülődtünk, mikor kopogtattak. Két aranyos cica ült a lábtörlőn.

      - Ti kik vagytok? - kérdezte Tom.

   - Mi már régóta itt lakunk. - közölték a macskák, majd választ sem várva bemasíroztak a nappaliba, ami egyben az étkező is volt. Valahogy nem tetszett nekem a dolog. Mármint nem az, hogy beszéltek, mert különös módon az nem volt furcsa az álomban. Inkább más valami miatt volt rossz érzésem felőlük, de nem tudtam megmagyarázni, mi az.

  Ahogy kinyitottam szobám ajtaját, az egyikük beszaladt mellettem és kényelmesen elhelyezkedett az ágy egyik szélén. Bár nagyon szeretem az állatokat, e két macskától borsódzott a hátam.

      - Ne haragudj, de ez az én szobám! - mondtam neki kedvesen.

      - Én már régebb óta itt vagyok! - mondta mézes-mázos hangon.

      - De hát az én nevem szerepel itt! Kérlek, menj ki! - mondtam most már határozottan. De ő meg sem mozdult.

      - Akié ez a ház, az én nevemet írta fel az ajtóra, tehát jogszerűen az enyém! Ki kell menned innen, különben a tulajdonossal dobatlak ki! - mondtam neki, magam is meglepődve kemény hangomon és elszántságomon a kipaterolását illetően.

     Erre kelletlenül felkelt és lassan, meg-megállva elindult az ajtó felé. Néhány további felszólítást követően végre elhagyta szobámat, s én fellélegeztem. Mintha az egész háló sokkal barátságosabbá vált volna abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt. Gyorsan átmentem Tomhoz, aki épp az oda bekéredzkedő cicát simogatta, aki hangosan dorombolva fejezte ki tetszését.

    - Tom, küldd ki ezt a macskát! Nem tudom, miért, de szerintem veszélyes! - mondtam neki.

    - Jaj, ne láss már rémeket! Hiszen az a kutya is jót akart, ő pedig nézd, még annál is aranyosabb és kedvesebb!

     Úgy gondoltam, érvelés helyet inkább rövidre zárom a dolgot. Odamentem, felkaptam a ravasz kis szőrgombócot, hogy kivigyem, de Tom az utamba állt.

      - Nem viheted ki! Ez az én szobám, én döntöm el, hogy ki lehet itt! - mondta.

      - De hát jót akarok neked, hidd el! - fakadtam ki.

      - Én jobban tudom, mi a jó nekem! - mondta kissé felemelve hangját.

    Sikerült elharapnom kétkedő válaszom, és csendesen letettem a nyávogó állatot, aki diadalittasan visszamászott az ágyra. Nem volt mit tennem, rá kellett jönnöm, hogy valóban csak neki van joga kitenni a négylábú bestiát.

     Az éjszaka hamar eltelt, csodálatos, békés álmom volt. Mondhatni álom az álomban. Épp reggeli kávémat kortyolgattam az ebédlőasztalnál, mikor leült mellém Tom. Egész testét ellepték a marásoknál is csúnyább karmolásnyomok.

     - Azt hiszem, mindvégig igazad volt! - kezdte el csendesen vallomását. - Én is éreztem legbelül, hogy mit kell tennem, de valahogyan nem tudtam hallgatni rá úgy, mint te, inkább elnyomtam. Egyszerűbbnek tűntek ezek a megoldások. De megtanultam végre, hogy az egyszerűbb nem mindig egyenlő azzal, hogy jobb.

      - A lényeg, hogy most már tudni fogod! - mosolyogtam rá.

    Felálltunk, s odamentünk a bejárati ajtóhoz. Cseppet sem lepett meg minket, hogy nem ugyanaz a látvány fogad kint, mint ahonnan beléptünk előző este. Két ház volt előttünk kerítéssel körbevéve. Az egyik kissé kopottabb, a másik pedig a jól ismert dalban szereplő cifra palota másolata lehetett. Elsétáltunk mindkét épület mellett. Az ékesebbnek a kerítése is aranyból volt, a másiknak egyszerűbb falécek nyújtottak védelmet. Ahogy közelebb mentünk, láttuk, hogy tele vannak írással deszkái. Megdöbbenve olvastam azokat, mind gyógyírként hatottak szívemre, mintha valaki összegyűjtötte volna a legbölcsebb tanácsokat, amik közül nem egy vezetett a megmeneküléshez az elmúlt megpróbáltatásokban.

      - Milyen érdekes! Ezek közül az írások közül sokat megfogadtam, csak épp nem a megfelelő szituációban! - mondta Tom elgondolkodva.

    Hirtelen megszólalt egy mély férfihang. Odakaptam tekintetem. Egy fekete lepelben lévő férfi szónokolt. Csodálkozva vettem észre, hogy rajtunk kívül mások is állnak a házak előtt.

Te, aki most itt állsz, hozd meg döntésedet,

Melyik ház legyen az, hol töltöd életedet.

Az ócskább ház urának rabszolgájaként,

Vagy a cifra háznak szabad uraként.

De jól vigyázz, mert többé sosem szabadulsz,

Bárhová is lépsz be, már nem lesz visszaút!

      Az emberek nagy része a cifra ház felé vette az irányt.

     - Ne, ne menjetek be oda! - futottam volna oda hozzájuk, de a fekete ruhás férfi megállított.

     - Ez az ő döntésük, nem szólhatsz bele! - mondta nyersen.

    A palota hatalmas bejárata kinyílt, vörös fényt bocsátva ki a ház belsejéből. Az emberek bementek, a kapu elkezdett becsukódni. Iszonyú kiáltások, sírás és jajgatás zaja tört fel ekkor onnan, majd a vasajtó kegyetlen csattanással elzárta a menekülés útját.

      Csendben indult el az ott maradt kis csapat a fakó ház ajtajához. A bejáratnál egy ragyogó arcú férfi állt, aki gyönyörű, hófehér köpenyeket osztott szét nekünk.

    - Nahát! Itt még a cselédek is ilyen csodálatos ruhát kapnak! - álmélkodtam. Olyan jóság áradt ki a ház belseje felől, ami átjárta az egész lényemet, s egyáltalán nem bántam, hogy ahelyett, hogy a magam ura lennék, ilyen birtokost szolgálhatok.

     - Most már a ház urának gyermekei vagytok! - mondta a kedves arcú férfi, újabb döbbenetet keltve szavaival.

    Ahogy beléptem az ajtón, elállt a lélegzetem. Tudtam, hogy ha a küszöbön is kéne laknom, ott is felhőtlenül boldog lennék. S ekkor a távolban megláttam a ház urát közeledni. Fényes ragyogás kísérte őt, túláradó szeretet volt a palástja...

      Ekkor felébredtem. Bár csak egy álom volt, éreztem, amíg én aludtam, Ő valóságosan beköltözött a szívembe. S én ragaszkodom Hozzá... amíg csak élek... amíg csak Hozzá nem költözöm... hogy Vele legyek örökké!