Csalóka öltözet

   - Lizaaaa! - körülbelül harmadszorra kiáltottam fel iskolás lányomnak, hogy jöjjön le kicsit segíteni, de megint csak egy "mindjárt-ot" kaptam válaszul. Jól tudjuk, hogy ez pontosan az a szó, ami a pár pillanattól kezdve az egészen hosszú óráig tartó elindulásig akármennyi időintervallumot meghatározhat, s amelynek érzelmi töltete a sokszori szólongatás során egyre idegesebbé válik, így jobbnak láttam, ha inkább felmegyek hozzá.

   Kopogtam, majd lassan beléptem ajtaján. Meglepődve láttam, hogy épp egy inget próbálgat a tükör előtt, miközben ruhái szanaszét vannak dobálva a szoba különböző pontjain.

    - Nahát, csak nem tüsszentett egyet a szekrényed? - mutattam a szinte teljesen üres bútordarabra, amiben alig pár ruha árválkodott.

     Liza egy pillanatra mosolyra húzta száját, majd szomorúan, lecsüggesztett fejjel ült le az ágy szélére. Odaléptem hozzá, s leültem mellé.

     - Mi a gond? - kérdeztem.

     - Nem szeretem a ruháimat! - válaszolta durcásan.

     - És miért nem?

     - Azt nem tudom. - mondta, miközben olyat sóhajtott, mint akinek a világ összes terhét a vállán kell hordoznia.

     Elfojtottam bujkáló mosolyomat. Tudtam, hogy egy kislánynak mást jelentenek az "óriási gondok", mint egy felnőttnek, s azt igen komolyan tudja venni. Válasz helyett elkezdtem felszedni pár felsőt a földről.

     - Liza, ezek a ruhák miért vannak itt? - kérdeztem csodálkozva. - Ezeket már rég kitettük és bedobozolva felvittük a padlásra!

     Nem szólt semmit, csak elkezdte ő is felszedni azokat. Én pedig csak néztem, hogy ugyan honnan szedhette elő azokat a rég nem látott darabokat!

      - Liza, nem akarsz nekem valamit elmesélni?

      - Na jó, de... - egyezett bele és lassan visszaült mellém.

    - Múlt héten, mikor Stefi átjött hozzánk, és te azt hitted, hogy filmet nézünk, igazából felmentünk a padlásra...

      Itt megállt és rám nézett. Felhúztam szemöldököm és sóhajtottam egyet.

      - Folytasd, majd erre még visszatérünk... - mondtam neki.

      - Szóval felmentünk és találtunk egy pár dobozt, tele ruhákkal. Megnézegettük őket, és Stefi azt mondta, hogy szerinte nem kellett volna kiraknom azokat, mert nagyon illenek hozzám, továbbra is hordanom kéne őket. Azt is mondta, hogy a mostani ruháim nem olyan szépek, és hogy ő nekem ad egy párat az övéi közül, mert azok sokkal divatosabbak. Így lehoztam a padlásról is, és tőle is kaptam. De igazából egyikben sem érzem jól magam...

    - Hmm. Emlékszel, hogy miért tetetted ki ezeket a ruhákat? Nézzük át újra, hogy kellenek-e...- javasoltam, miközben sorra vettem fel a földről őket.

     - Rendben! - válaszolta kicsit felvidulva. - Ez a pulcsi nagyon szúrt, miután sokat hordtam... Ennek az ingnek nem szeretem a színét... Erre a pólóra olyan szöveg van írva, amivel már nem értek egyet... Ez a szoknya túl rövid, kényelmetlenül érzem magam benne... Igen, ez a kardigán folyton beleakadt mindenbe a lyukacsok miatt... Ezt a mesefigurát már ki nem állhatom, ellenszenves nekem... Ez a felső túl szűk... Ez a nadrág túl tapadós...

    Szépen lassan elfogytak a ruhadarabok, s valahogy mindegyik a "kitevős" kupacba került.

   - Liza, miért hagyod, hogy "visszahúzzanak" rád olyan ruhát, ami már nem tetszik?

   - Nem tudom... Ahogy Stefi mondta nekem, hogy ezek még mindig illenek hozzám, olyan hihetőnek tűnt!

     - És mi a helyzet azokkal a ruhákkal, amiket ő adott?

     - Van köztük nagyon szép. - kezdte el pakolni az említett darabokat. - Az egyiket ma fel is vettem, hátha megszokom. De valahogy egyik sem illik hozzám. Igazából én nem vagyok olyan lány, aki menő akar lenni. Jobban szeretem a sportosabb, kényelmesebb ruhákat. Ez baj?

   - Már miért lenne baj? - nevettem el magam. - Ne hagyd, hogy más akarja megmondani, hogy milyen is vagy. Önmagadnak kell megtalálnod a stílusod!

     - Hmm. Azt hiszem, igazad van. - mosolygott rám. - Visszaadom neki a ruhákat, és ... - nézett rá a másik kupacra.

   - Visszateszem a padlásra... - fogtam meg a kupacot. - Máskor pedig szólj, mielőtt szétpakolnád a dobozokat, rendben?

     - Rendben. - mondta egy pajkos mosollyal.

     Ahogy mentem kifelé újra a szekrény felé esett a pillantásom.

     - Liza, hol vannak azok a ruhák, amiket múlt héten vettünk?

     Egy pár pillanatig kerek szemekkel nézett rám, majd a homlokára csapott.

    - Azta, teljesen kimentek a fejemből! Stefi pont nem sokkal azután jött, hogy hazaértünk, így csak letettem a szatyrokat a sarokba. Aztán már csak a régi és nekem adott ruhákkal foglalkoztam... - közben odament és elkezdte kipakolni újdonsült cuccait. - Nahát! Ezek gyönyörűek! Hogyan is felejtkezhettem el róluk?

     - Nem vagy semmi, kislányom! - vigyorogtam rá. - Pakold el őket, majd holnap megcsináljuk, amiért hívtalak.

    Fejemet csóválva, mosolyogva mentem le a lépcsőn, miután eltettem a régi ruhákat. Férjem közben hazajött, s mivel szép idő volt, kiültünk kicsit a kertbe. Nevetve meséltem el neki a történteket.

      - Láttad volna azt az inget, amit akkor próbált, mikor bementem! Nem is tudom, hogy jutott eszébe, hogy egyáltalán felvegye, azelőtt sosem hordott olyat... - fejeztem be még mindig jókat derülve rajta.

     - Hmm. Milyen furcsa... - szólt férjem elgondolkodva - Mennyire hasonlít ez arra, ahogy sokszor mi, keresztények járunk...

     - Ezt hogy érted? - kérdeztem kíváncsian.

   - Van, hogy nem tudják elhinni az emberek, hogy a másik megváltozott, és folyton vissza akarják lökni abba a skatulyába, ami régen jellemezte őt. Vagy éppen félreismerik, és meg akarják mondani, hogy milyen a másik, anélkül, hogy igazán látnák, hogy milyen is belül. Mi pedig sokszor addig gondolkozunk rajta, hogy lassan el is hisszük, amit rólunk mondanak. S mindeközben elfelejtkezünk arról az új természetről, amit az Úr adott nekünk ajándékba...

    - Hmmm. Ez tényleg így van. - mosolyodtam el. - Milyen jó, hogy az Úr a legjobb és leginkább hozzánk illő ruhát adja!

    Jó ideig ültünk még ott ezen elmélkedve. Liza nemsokára csatlakozott hozzánk, s együtt néztük, ahogy a nap lemenő sugarai vörös bársonyba öltöztetik a láthatárt.