Furcsa világ

Volt egyszer egy furcsa világ, ahol az emberek

Hatalmat akartak venni a természet felett.

Bár az tükrözte teremtője isteni voltát,

"Ha nem hisszük, nem létezik!" - egyre csak ezt mondták.

Mindenfelé terjesztették: "Nincs más, csak ember, ki úr".

S nem tudták, hogy a háttérben egy véres csata dúl.

Mert a Menny és a Föld más kezekbe adatott,

S minden élő ezeken e kettő közt választhatott.

Nem volt egy sem, ki életén maga uralkodott,

Mert abban többnyire a meghívott úr alkotott.

Kemény törvény szabályozta, kinek mihez van joga,

Ki nem ismerte, nem értette miért megy úgy a sora.

Egyszer aztán az emberek gondoltak egy nagyot,

Elültettek a szőlősbe egy kövér almamagot.

De ahogy az egyre nőtt, nem akart szőlő lenni!

Vakarták is a fejüket, most mit lehet tenni?

Levagdosták róla a szép piros terméseket,

Helyette aggattak rá zöld, kék szőlőfürtöket.

"Most már ez egy szőlőtőke, hisz vannak oly gyümölcsei!"

"De hát nem is az termette!" "Ki mondta ezt?! Jaj neki!"

"Azzal, hogy mi azt mondjuk rá, nem lesz tőle valódi!"

Szólt egy másik, de megdorgálták: hogy mert ilyet mondani?!

Voltak mások, kik tiltakoztak, ne csapják be magukat,

De eltiporták őket is, hogy ne hallassák hangjukat.

Dörzsölte is tenyerét a Föld hamis, gonosz Ura,

Lám a balgák mily könnyedén hallgatnak a szavamra!

Átformálom a világot, s ők a nyomomban járnak,

Nem hallják, hogy a Menny kapui lassanként bezárnak.

Nem hallják a teremtőjük óva intő hangját,

Lelkiismeretük szavát mindinkább elnyomják.

Nem hallgatnak arra a belső, apró borzongásra,

Mi megálljt indít szívükben a furcsa változásra.

Csak mennek a tömeggel, melyet én vezetek,

Hangzatos eszmékkel megcsalva a fülüket.

Nem látják, hogy tetteikkel jogot adnak arra,

Hogy tragédiák özönét onthassam a világra.

Az egek Urához kiáltanak segítséget kívánva,

Nem tudják, hogy életükből általuk lett kizárva!

Nem térnek Őhozzá vissza, intését nem követik,

Szívükben haragossá válva csak még inkább kivetik.

Nem tudják hogy búsul Ő a világ romlását látva,

Hisz megadta a kiutat, de sokaknak van hiába.

Mert a világ egyre inkább engem választ Urának,

S Ő nem fog gátat szabni az ember akaratának.

Így fog velem elveszni a milliónyi ember,

Ki azt hitte, a szabadsággal minden kincset megnyer.

Így jönnek a kárhozatra velem együtt szenvedni,

Kik azt hitték, ez saját döntés, de engem kezdtek követni.

Így szőtte a gonosz úr magában a tervet,

De az emberek mégis ébredezni kezdtek.

Visszatértek arra a szűk, igaz ösvényre,

Mi egyedüli útként vezet fel a fénybe.

A háttérben harcoltak a csaló gonosz ellen,

A Seregek Ura által vezetett seregben.

Bár a világ megtapodta, kinevette őket,

Megpróbálták elérni a megcsalt szenvedőket.

Bár a világ átkokat, bántást zúdított rájuk,

Egyre inkább szóltak tovább, nem csukták be szájuk!

Éberen és lankadatlan hirdették a szabadulást,

Mert a lelkük megtalálta az örök erőt adó Forrást.

Bár a csata lassanként a végjátékba menetelt,

Buzgón harcoltak azért, hogy egy lélek se vesszen el.

Bár a világ lassanként behódolt a hamis úrnak,

Tudták: a Teremtő lehet győztese a háborúnak.

Nos, ekképpen jegyezték le e világ krónikáját,

Rajtad áll, hogy megfogadod-e a tanulságát.

Nevetsz egyet gúnyosan, és éled tovább életed,

Vagy a rég hirdetett pálfordulást végre bátran megteszed!