Fényország
Hol volt, hol nem volt, mindentől jó messze,
Volt egy ország, melynek Fényország volt neve.
Királya igazságos, nemes uralkodó,
Földje mindent termő, tejjel-mézzel folyó.
Népe ekkor még csak pár emberből állott,
Kiknek hófehér és ragyogó volt ruhájuk.
Ez volt viseletük, mást senki sem hordott,
De anyaga nem foszlott, nem is koszolódott.
Egyszer aztán úgy döntött e nagy ország királya,
Hogy földjének egy részét népének ajánlja,
Hogy uralják azt, s leljék örömüket benne,
S ott éljen majd népük minden nemzetsége.
Mivel szerette őket a jószívű királyuk,
Megadott mindent, mit kívánt szemük-szájuk.
Megengedte, hogy teljes szabadságban éljenek,
Csak egyet kért tőlük: hozzá hűek legyenek.
De a Sötétség Királya álruhát vett magára,
S titokban beosont az újdonsült országba.
Győzködni kezdte a nép puhány részét,
Hogy ne akarják tovább királyuk fényét.
Hisz honnan tudják, hogy rossz a sötétség?
Anélkül hogy azt jobban megismernék?
De ő olyan dolgokat tud mutatni nekik,
Miket még nem láttak fénylő szemeik!
"Fogjatok hát velem kezet, s rám hallgassatok!
Jobban tudom, mi kell nektek, mint az Uratok!
Kész vagyok most megmutatni az összes titkot!
Egy engedély kell csak hozzá, amit nekem adtok!"
Nem kellett több ámító szó a nép naiv tagjának,
Gyanútlanul nyújtotta ki kezét a rút királynak.
Amint kezük összeért, az egész nép ruhája
Szürkévé fakult, ahogy a sötétség átjárta.
Levetette álruháját a sötét, hamis úr,
S nevetett, csak nevetett hangosan, gonoszul.
Nemsokára jött Fénykirály látogatni népét.
Szomorúan látta: ruhájuk elvesztette fényét.
"Fényországnak lakói immár nem lehettek,
Mert a sötét árnyai ide nem jöhetnek!
Kint kell most már élnetek, a két királyság között:
Hol a fény s a sötétség egymásnak ütközött!
S mikor az idő lejár, mentek a Sötétségbe,
Mert annak királyával léptetek szövetségre!
Csak az jöhet az országomba, ki megtisztítja ruháját,
S ki kimossa belőle a sötét minden szilánkját."
Ahogy a nép gyarapodott, s teltek-múltak évek,
A ruhák színe egyre szürkébb, sőt már-már sötét lett.
De fájt a szíve Fénykirálynak szeretett népéért,
Mert volt pár igaz, ki könyörgött az ő kegyelméért.
Úgy döntött hát, hogy megadja a tisztításnak módját,
Hogyan tudják lemosni a gonoszságnak foltját.
De mivel a sötétség ragályos, kemény gyökerű,
Megtisztulni belőle, bizony, nem oly egyszerű!
Nem is volt rá senki képes, hogy betartsa a módszert,
Így Fénykirály saját fájából adott jó ellenszert.
Elküldte népe közé fiát, hogy elmondja:
Ki hozzá jő, mindent tisztító forrás vizét kapja.
Ahogy hallgatták őt, s befogadták szívükbe,
Nagy változás szállott szürke öltözetükre.
Bensőjükben tűz gyúlt, szemük is már fénylett,
S ruhájuk is majdnem teljesen fehér lett.
Mindezt a Sötét úr félő dühvel nézte,
Gyártotta is tervét, hogy a Fiút megölje.
Nem hagyhatta, hogy a ruhák kifehéredjenek,
S hogy az emberek újra Fénykirályé legyenek.
Gyorsan akart cselekedni, míg volt rajtuk kis szürkeség.
Nem lehet, hogy őt legyőzze a régen gyűlölt ellenség!
Gonoszul a kedvelt népet bujtotta fel arra,
Hogy a Fiút kegyetlenül vigye a halálba.
S mikor a Fénykirály fia kilehelte lelkét,
Kárörvendve nevetett, hogy a tisztulást leverték.
De ahogyan körbenézett, rémülten vette észre,
Hogy éppen ez volt, mi átmosta a ruhákat fehérre.
Mert mindegyik követője a Fiúnak immár
Ott állt hófehér ruhában, patyolat tisztán.
A Sötét úr ordított, szikrákat szórt szeme,
Hisz a Fénykirály tervét éppen ő végezte be!
S ráadásul fia is kicsúszott kezéből,
Mert semmit sem veszített el az ő fényéből!
Így nem tudta elvinni őt le a Sötétségbe,
Hanem visszament apjához, fel az örök Fénybe.
S hol a Fiút megölték, egy örök forrás fakadt,
Mely egyre csak bugyogott fel, s egyre csak dagadt.
S folyóvá nőve magát átjárta az egész földet,
Hogy buzdítója legyen minden igaz követőnek.
Mert csak az ihatott belőle, kinek ruhája tiszta,
Mert e víz Fénykirály bölcsességét hordozta.
S ez támogatta őket, hogy a fényben maradjanak,
Nehogy bárkit a Sötét Úr szolgái becsapjanak.
S azóta is terjesztik a Fiúnak beszédét,
Hogy mindenhol a földön az emberek megértsék,
Hogy ruhájukat tisztítani máshogyan nem tudják,
Csak ha Fénykirály Fiát szívükbe befogadják.
De a Sötét úr sem maradt a harcban tétlen:
Nem fárad meg abban, hogy tévhitet hintsen.
Minden nemzedékbe más és más eszméket
Terjeszt el, hogy megvezesse a gyámoltalan népet.
Bár egykor ő is a Fényországban élt,
Nagy pozícióban, fényes, szép lényként,
De felfuvalkodott, s szíve elsötétedett,
Kik vele voltak s ő így onnan kivettetett!
S az embereket is húzná magával a mélybe,
Kapaszkodik beléjük, s ők nem is veszik észre!
Elhiszik a sok csalást, a gonosz átveréseket,
Ó, ha látnák a rájuk váró szenvedéseket!
Elhitette a világgal, hogy a fehér ruha nem szép!
Jó a szürke, sőt annál menőbb, minél feketébb!
Hogy kinevessék, ki szeretné a világosságot,
Feje tetejére állítja már az egész világot!
Hogy kik mégis a fehéret, a fényeset szeretik,
Azt higgyék, hogy azt a színt maguktól elérhetik!
Hogy ne legyen tudatokban, hogy bizony költözni fognak
A Fénybe vagy a Sötétségbe, honnan vissza nem jutnak!
Hogy elhiggyék, a költözés még messze van, ráérnek!
De jaj annak, kit túl hamar ér el a csaló végzet!
Nincs is annál megtévesztőbb, mint a hamis biztonság:
Hogy van idő, s nem is létezik Sötétségország!
De mindez igaz, ó jaj, de még mennyire!
És oly közel az idő, sosem volt ennyire!
Nem baj, ha százan fognak ez ügyért még rám fújni!
Ha egy ember is a fény felé vissza fog fordulni...