Fény a sötétségben

   Rémülten és zihálva ébredtem. Kövér verejtékcseppek folytak végig a homlokomon, amihez sűrűn igyekvő könnyek csatlakoztak az arcom közepén. Remegő kezekkel tapogatóztam magam körül, ujjaim tétován tapintották a szőnyeg bársonyos szálait. Tehát leestem az ágyról - állapítottam meg magamban. Próbáltam felállni, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Az álom képei a szemem előtt égtek, s ahogy visszaemlékeztem, újra gyötörni kezdtek. Megborzongtam, éreztem, ahogy didergek a félelemtől. Arcom a kezembe temettem, és hagytam, hogy a hisztérikus sírás halk hüppögéssé szelídüljön. Egyenként, mint valami betonoszlopot emeltem fel lábaim, hogy vissza tudjak bújni a melegséget ígérő paplan alá. Halkan mormoltam segítséget kérő imám, de tudtam, hogy Akinek szól, szavak nélkül is meghallgat. Gyengéden ízlelgettem a nevet, ami mindig támaszom volt, a nevet, ami mindennél erősebb. Éreztem, ahogy megérint, ahogy lecsorog a fejem búbjától kezdve az az ismerős folyam, ami békét és nyugalmat áraszt feldúlt szívembe. Tudtam, hogy ott van velem, tudtam, hogy megvéd mindentől. Hiszen megígérte, és Ő mindig megtartja a szavát. Ott ültem az ágyon, az Ő jelenlétében. Éreztem, hogy soha, soha nem szeretnék máshol lenni, csak Vele. De tudtam, hogy akárhogy is tiltakozik minden porcikám, fel kell idéznem a szörnyű álmot, hogy sokaknak legyen megmenekülésére. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy gondolataim visszarepüljenek az álom kezdetéhez.