Az "ijesztő" tükör

"Mert ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát:

Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.

De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében."       /Jakab 1: 23-25/

    - Anya, nagyon fáj! - nyöszörgött kislányom, miközben kezét az arcára szorította.

    - Kész! Most már igazán elmegyünk a fogorvoshoz! Most rögtön felhívom!

  Liza kénytelen-kelletlen beleegyezett, s nem sokkal későbbre kaptunk is időpontot. Remek! Addig még éppen lesz időm odatenni egy mosást. Vagy mégsem? Számolgattam az időt és elhúztam a számat. Nem baj, majd turbó gyorsan, 5 perc alatt kiteregetek! - ruháztam fel magam megint természetfeletti képességekkel, amely hibába oly sokszor beleestem! Persze az 5 percből 15 lett, az utazásból "rohanás". Szinte az összes lámpa, amely keresztezte utunkat pirosan vigyorgott rám, visszalopva az értékes perceket, amiket az üresebb utakon megengedett gyorsabb tempóval szereztem. Végre megérkeztünk, s leültünk a várakozóba elhelyezett kényelmes kanapéra. Ránéztem az órámra.

    - Elkéstünk? - kérdezte Liza.

    - Igen, egy 10 percet. - sóhajtottam.

    - Ó, már megint! - sóhajtott ő is.

    - Ne haragudj kicsim, de nagyon sok dolgot kell otthon csinálnom! És különben is, ha azok a lámpák zöldek lettek volna, pont ideérünk! - kezdtem magyarázkodni 7 éves kislányomnak.

Nyílt az ajtó, és szólítottak minket.

  - Elnézést, egy 10 perces csúszásban vagyunk! - szólt hozzám az asszisztens.

   Nem felejtettem el megköszönni az Úrnak, hogy mint oly sokszor, most is kegyelmes volt hozzám.

  A kedves, mosolygós doktornő megvizsgálta Lizát.

   - Sajnos ezt a fogat ki kell húzni, de jó hír, hogy már mozog is valamennyire, hamarosan amúgy is kiesett volna. - szólt.

  Liza kikerekedett szemmel, riadtan nézett.

  - Kihúzni? Nem lehetne megvárni, míg kiesik? - kérdezte.

  - Egyre jobban fájna, ahogy múlnak a napok. Ha most kihúzzuk, minden jobb lesz! Kapni fogsz egy érzéstelenítőt, csak egy picike szúrást fogsz érezni! - válaszolta megnyugtató hangon a doki.

   Lizát azonban ez cseppet sem csillapította le, ugyanis az injekciót tekintette egyik legádázabb ellenségének. Láttam, hogy szeme egyre inkább az ajtó felé sandít, s nem voltam benne biztos, hogy nem pattan fel rögtön a székből, hogy inkább a napokig tartó fájdalmat válassza. Míg az orvos a kellékeket készítette elő, odamentem hozzá, gyengéden megsimogattam a haját.

   - Ne félj! Csak egy pillanatig fog fájni, és hidd el, hogy egy hosszú, nagyobb fájdalomtól fog megóvni! - próbáltam vigasztalni.

  - Mondd, anya, te nem féltél a szuritól, mikor kicsi voltál? - kérdezte.

Egy pillanatig elgondolkodtam.

   - De igen! És tudod mit, egy kicsikét még most is tartok tőle! De elmondok neked egy titkot. Mikor közeledik a tű, mindig Jézus nevét ismételgetem magamban, és elképzelem, hogy Ő ott áll mellettem, rám mosolyog és vigyáz rám. Ez mindig segít! - mosolyogtam rá.

   A doktornő végzett az előkészületekkel, és megkért, hogy álljak hátrébb. Nyomtam egy puszit kislányom homlokára, rákacsintottam, és hátrébb álltam. Liza behunyt szemmel várta a szurit. Láttam, hogy mielőtt kinyitja száját, Jézus nevét formálják ajkai. Elmosolyodtam, s imádkoztam érte, hogy minden gyorsan és fájdalommentesen menjen. A doktornő nagyon ügyes volt, s valóban rövid idő alatt eltávolította a fájdalmat okozó fogat.

  Végre újra a váróteremben voltunk, túl a nehezén. Ráadtam Lizára a kabátját.

  - Én kis hősöm! - mondtam neki és nevetve megöleltem. - Mit szólnál, ha miután hazaértünk, elmennénk egyet sétálni a közeli parkba? Gyönyörűen süt a nap!

  - Az nagyon jó lenne! - mondta boldogan. - De nincs otthon túl sok dolgod?

   De igen, nagyon sok dolgom van otthon! - gondoltam. - De ha még most sem tudok időt szakítani a lányomra, akkor önként lépek bele abba a mókuskerékbe, ami a bogáncs között növekedett maghoz hasonlóan a megkeseredésbe, s az igazán fontos dolgok kirekesztésébe hajszol. Jó, ha az ember elvégzi a kötelességeit, de néha félre kell tenni mindent az örökkévaló kincsekért.

  - Te fontosabb vagy azoknál! - mondtam neki őszintén a szemébe nézve.

  Nagyszerű órácskát töltöttünk együtt. Gyönyörködtünk a napsütésben, a természetben, amit Isten ajándékozott nekünk. Lizát már nem gyötörte az erős fájdalom. Elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy inkább kifutott volna a doktornő elől, csakhogy ne kelljen szembenéznie félelmével. Hiába, ilyenek a gyerekek! - nevettem el magam.

  - Igen ám, de sokszor cseppet sem vagytok jobbak, ti felnőttek! Hiszen ugyanazt csináljátok, csak már jobban álcázzátok! - szólt egy szelíd hang a bensőmben. 

   Eszembe jutott a délelőtti késésünk, ahogy magyarázkodok a kislányomnak, hogy elrejtsem azt a nyilvánvaló hibámat, hogy nem jól osztottam be időmet. Magyarázkodok, ahelyett, hogy egyszerűen beismertem volna, ahogy Liza is beismerte, hogy fél. Rájöttem, hogy milyen sokszor tesszük ezt, mi felnőttek. Ellenállunk annak, hogy felvállaljuk, mikor elrontottunk valamit, inkább magyarázkodunk és mentséget keresünk tetteinkre. Olykor kicsit meg is sajnáljuk magunkat. Sőt, nagyon is megsajnáljuk, és dédelgetjük a mi kis hibánkat, mint jogosan elkövetett vigaszdíjat, ami sanyarú sorsunk miatt jár nekünk. Félünk szembenézni vele, talán azért, mert azt hisszük, hogy egyidejűleg azt is be kell ismernünk, hogy nem vagyunk jó emberek, nem vagyunk jó keresztények. Pedig a kereszt nem arról szól, hogy hibátlanok és makulátlanok lettünk, hanem arról, hogy Jézus vére átmosott, és folyamatosan formál minket az Úr. Feltéve, hogy hagyjuk ezt. A Biblia az a tükör, amibe oly sokszor nem merünk belenézni. Félünk a szembesüléstől, mint egy kisgyerek a fogorvostól és injekciójától. Pedig az Úr csak jót akar nekünk. Lehet, hogy egy kissé fáj, mikor ráébredünk a hiányosságunkra, de az ige nemcsak beadja nekünk a szurit, és továbbáll, hanem meg is gyógyít, meg is tisztít. Milyen kár, hogy ezt annyiszor elutasítjuk, és a tűszúrást követően kifutunk az ajtón, s rögtön el is nyomjuk annak emlékét. Mosolyogva csóváltam a fejem.

  - Mi az? - kérdezte Liza.

  - Semmi, csak rájöttem valamire. Sajnálom, hogy reggel olyan sietősen kellett mennünk. Máskor igyekszem jobban odafigyelni, hogy ne késsünk el!

  - Rendben van, én nem haragszom! - mondta komolyan a kislányom, mintha nem is 7 éves lenne, majd korához méltóan odaszaladt egy hintához, hogy nevetve belökje magát.

Odasétáltam hozzá, és közben beszéltem az Úrhoz.

  - Istenem, beismerem, hogy gondom van az idővel. Sokszor elkések, és tudom, hogy ez Rád sem hoz dicsőséget! Kérlek, segíts, hogy változzak! Formálj át, és mutasd meg, miben kell még változnom!

   Az érdekes az volt, hogy bár évekig kapálóztam az ellen, hogy beismerjem ezt a hibámat, most, ahogy feltártam, megkönnyebbülést éreztem. Végre tiszta és nyílt volt a szívem az Úr előtt. Végre én is bevallottam Neki, amit már amúgy is tudott. Most nem töltött el semmilyen természetfeletti öröm és megtapasztalás. Csak egyszerűen hittem az Úr igéjének. Tudtam, hogy Ő szeret engem, úgy ahogy vagyok, és hogy Ő már Jézus vérén keresztül lát engem. Tudtam, hogy Ő nem fog egyedül hagyni, és nemcsak tükröt tart elém, hanem segíteni fog abban is, hogy megszabaduljak azoktól a láncoktól, amik még fogva tartanak. A kulcs az, hogy ne csak felületesen nézzem meg a tükörképem, hanem hagyjak időt, hogy igazán meglássam magam, akármennyire is fáj. S még egy fontos szó jött fel a szívembe: kérjed! Hát persze! Csak kérnünk kell. De kell kérnünk, és ezt oly sokszor elfelejtjük, mi felnőttek.

Hárman folytattuk sétánkat. Jézus ott lépdelt mellettünk.