Az építkezés

   Egy dombtetőn álltam. Hajam csiklandozta arcom az enyhén fújó szélben, szemem a távolba révedt. Kopácsolás, serény munka hangjai hallatszódtak. Olyan észrevétlenül állt mellém, azt sem tudom, mikor érkezhetett. Acélos alakjában, egész lényében volt valami tekintélyt parancsoló, mégis mikor szemébe néztem, feneketlen mélységét pillantottam meg a szeretetnek.

      - Jössz? - kérdezte.

     Csak egy szó volt, mégis olyan kedvesség és vonzás volt benne, hogy éreztem, akárhová hívna, kérdés nélkül követném. Ahogy mondani szokás, akár a világ végére is. Lassan lépdeltünk a hangok forrása felé.

  Mit is csinálok? Ilyen könnyen kiment a fejemből szüleim hajdani figyelmeztetése, hogy ne menjek el idegenekkel? De nem, ő nem idegen! Mintha mindig is ismertem volna! Mintha mindig is hozzá tartoztam volna! Odaértünk a hatalmas épület elé, amin százával dolgoztak az emberek. Kívül is, belül is. Szinte egy talpalatnyi hely nem volt, ahol ne serénykedett volna valaki.

    - Jó napot! - köszöntem egy öreg úrnak, aki épp sietősen elhaladt mellettem.

    - Nem látnak minket - mondta kísérőm. 

    Hmm. Ez elég furcsa és bizarr! - gondoltam. Valahogy mégsem féltem, olyan nyugalom áradt ki belőle.

      Sorra haladtunk a szobákon. Valamelyik szinte teljesen kész volt, máshol még a fal egy része is hiányzott. Észrevettem, hogy a sok szürkés ruházatú ember között egyenruhások is tevékenykednek.

  - Ők az én embereim. - válaszolt kimondatlan kérdésemre a férfi. - Ők is segítenek a felvett dolgozóknak, illetve ők azok, akik az alapanyagot és a munkaeszközöket kézbesítik.

      - Mi lesz ebből a hatalmas épületből? - kérdeztem tőle.

     - Az én házam, ami nagyon sokaknak lesz lakóhelyül. Éppen azoknak, akik ilyen szorgalmasan dolgoznak rajta. 

   Ámulva mentem tovább. A következő szobában furcsa dolognak lettem szemtanúja. Egy morgó eb volt a szoba közepén. Szőre tépázott, mancsa tiszta sár. Ide-oda szaladt, rombolta a berendezést, összekoszolt mindent. Egy nő próbálta őt csitítgatni, de akárhányszor közelített felé, az odakapott. Mikor ránéztem a nő kezére, megdöbbenve láttam, hogy tele van sebekkel, harapásnyomok és karmolások éktelenkednek rajta. Egy másik férfi is odajött hozzá.

    - Küldd el ezt az ebet vissza az erdőbe, ahonnan jött! Nem is kellett volna befogadnod! Hát nem látod, hogy mindent tönkretesz, és téged is csak megtámad?

      - De szegény olyan kis aranyos, ártatlan!

      - Térj észhez! Hát nem volt elég intő jel, hogy múlt héten egy másik megölt egy dolgozót? Nem fog megszelídülni, ahogy arra a gazda előre figyelmeztetett!

    - Szívtelen vagy! - mondta a nő, és megpróbálta rendbe tenni a kutya okozta károkat, miközben az a sarokba heveredett. Nem kerülte el figyelmem, hogy egy újabb seb éktelenkedik kezén, vörös foltokat csepegtetve a szőnyegre.

     - Miért nem hallgat senkire? Nem lehetne csak úgy kitenni azt az ebet mellőle? - kérdeztem kísérőm.

     - Ez az ő szobája, ezért csak ő teheti ki. - válaszolta.

     Még egyszer visszanéztem a nőre. Sajnáltam, hogy nem tudok rajta segíteni, de nem volt mit tenni.

    A következő szoba olyan óriási volt, hogy alig láttam a végét! Két nő sepert éppen. Döbbentem vettem észre, hogy az, akinek egy jóval kisebb és keskenyebb seprű volt a kezében, időnként a zsebébe nyúl, hogy egy marék hamut szórjon észrevétlenül azokra a helyekre, amik láthatóan a másik munkaterületéhez tartoztak. A másik nő pedig sóhajtozva, mit sem sejtve ment vissza, hogy újra összesöpörjön az azelőtt már készen levő részeken.

    - Miért csinálja ezt? - kérdeztem a férfit.

    - Mert irigy a másikra, hogy ő sokkal jobban halad a nagyobb seprűvel.

    - Versenyezniük kell?

   - Nem, az a feladatuk, hogy együtt söpörjék ki a szobát. A kisebb seprűvel a sarkokat és a nehezebben hozzáférhető helyeket kellene kitisztítani, de az az asszony azt vette a fejébe, hogy mivel az kevésbé látványos, nem szeretné azt csinálni. Persze ott nem tud olyan jól haladni, mert nem ahhoz való eszközt kapott, ráadásul folyton megáll, hogy a másik munkáját szemlélje és zavarja.

   - Nem értem, miért nem csinálja azt, ami neki lett kiadva? És miért tesz keresztbe a másiknak, amivel mindkettőjüket hátráltatja?

     - Mert időközben elfelejtette, hogy mi az ő feladata, s hogy miért és kiért is kezdett el itt dolgozni. - mondta szomorúan a férfi.

    Ennél furcsább látványt már csak az a kislány okozott a szobában, aki egy lapáttal próbálta összetologatni a koszt ahelyett, hogy a már összesöpört kupacokat tette volna rá. Néha lopva a másik két nőre nézett, igyekezve leutánozni mozdulataikat és még serényebben dolgozni.

     - És ő?

     - Ő még nem jött rá, mire is kell használnia az eszközét. - mosolyodott el a férfi. - Pedig nagyon szorgalmas, és igen jó dolgozó lesz, ha egy kissé érettebbé válik.

     A következő csonka szobában két férfi volt, akik a falat építették. Vagyis ez lett volna feladatuk, de alig haladtak valamit. Időnként az egyikük feltett egy téglát, mire a másik kettőt. Láthatóan nem gyakran ismételték meg ezt a mozdulatot.

    - Mi történt ezzel a két férfival?

  - Mindketten nagyon lelkesen fogadták a meghívást az építkezésre. Ám az egyikük hamar megunta a munkával járó fáradságot. A másik ennek ellenére sokáig szorgalmasan épített, de egyre inkább elkedvtelenítette, hogy csak ő dolgozik, így egy idő után abbahagyta.

    - És miért tesz két téglát?

   - Azzal nyugtatja magát, hogy nem baj, hogyha nem halad jól, mert a társánál még mindig többet ér. Nem gondol bele, hogy a végén aszerint fogok fizetni neki, hogy ő mennyit dolgozott a megbeszéltekhez képest, nem a másik teljesítményéhez lesz hasonlítva.

     Kimentünk a teraszra, ahol épp két nő tisztította az ablakokat, egyikük időnként odasandított egy tőlük távolabb ülő, olvasgató asszonyra.

    - Az a nő semmit sem csinál, csak üldögél ott kényelmesen, olvasgat és írogat ahelyett, hogy segítene! - morogta társának.

    Láttam, hogy az is odafordítja fejét, rosszallóan megrázza, s ezután már együtt panaszkodtak "haszontalan" munkatársukra. Ekkor egy egyenruhás ember jött hozzájuk, s hozott nekik egy újfajta tisztítószert, amit rögtön ki is próbáltak.

    - Nahát! Ez csodálatos! Sokkal könnyebben megy a munka így! - örvendezett a két nő.

    Egy ideig még néztük őket, majd odasétáltunk a nemrég említett asszonyhoz. Döbbenten vettem észre, hogy kerekesszékben ül, ami távolabbról nem látszott. Mögé álltam. Láttam, hogy a szabályzatot olvasgatja, s időnként elővesz egy papírlapot, majd ír rá valamit. Egyet elolvastam közülük.

      Kedves Gazda!

   Észrevettem, hogy Theonak már nagyon elhasználódott a fejszéje, amivel dolgozik. Azt írtad, hogy bármikor kérhetünk tőled, ezért szeretném, hogy küldj neki egy újat. Köszönöm, hogy mindig válaszolsz a levelemre, alig várom, hogy elgyere, s végre találkozhassunk!

     Meghatódottan néztem pártfogómra.

   - Ó, ha tudnák, hogy miért nem dolgozik velük, s hogy mindeközben mégis milyen hasznos munkát végez! - sóhajtottam.

   - Sajnos az emberek könnyen ítélik meg társukat, és sokszor nem állnak meg ennél, hanem mások előtt is befeketítik annak személyét. Ezért is kell megfontoltnak lenni gondolatainkban és szavainkban egyaránt. És amit még könnyen elfelejtenek az emberek, az az, hogy kérjenek. - tette hozzá.

    Lesétáltunk a kertbe, ahol két férfi állt egy halom keskenyebb, s egy halom szélesebb deszka mellett, s vakarták a fejüket, hogyan vigyék fel az emeltre saját kupacukat.

    - Tudod mit? - szólította meg egyik a másikat. - Vigyük fel együtt mindkét rakást! Egyikünk fogja elől, másikunk hátul...

    - Nahát, ez nagyon jó ötlet! Jó, hogy ilyen okos vagy, barátom! - veregette meg a második az első vállát.

   - Mindjárt kezdhetjük is, csak bemegyek a kesztyűmért. A tiédet is kihozzam?- kérdezte.

    - Miért kéne ehhez kesztyű?

   - Hogy ne menjen bele a szálka a kezedbe. A gazda figyelmeztetett, hogy elég könnyen előfordulhat.

   - Áh, felesleges! - legyintett a második, mire az első ráhagyta és elsietett az épület felé.

    Az ott maradt férfi leült a földre. Egyszer csak egy kisfiú jött az erdő felőli részről, s egyenesen odament hozzá. Kedvesnek tűnt az arca, ám szeméből mégis mintha gonoszság sugárzott volna, megborzongtam, ahogy belenéztem.

    - Ezeket mind fel kell cipelnetek?

    - Igen. - válaszolta a férfi.

    - Jól megdolgoztat titeket a gazda!

    - Én nem érzem úgy. Örülök, hogy nála dolgozhatok!

   Egy kis csend után a kisfiú újra megszólalt.

    - Nagyon ravasz a barátod!

    - Ezt hogy érted? - kérdezte tőle a férfi.

   - Hát hogy azt kérte, hogy együtt vigyétek fel a deszkákat. Biztosan azt fogja javasolni, hogy az övét vigyétek fel előbb, aztán majd cserbenhagy!

    - Áh, ő nem olyan!

    - Jól van. Figyeld csak meg!

    Ekkor egy felügyelőnek látszó személy jött oda a férfihoz és beszélgetni kezdtek. Egy pár perc múlva az első férfi is visszaért, akihez ugyancsak odament a kisfiú.

   - Nagyon tud hízelegni a barátod, pedig sokkal okosabb annál, mint ahogy mutatja magát!

     - Ezt hogy érted? - kérdezte a férfi, miközben a másik kettő felé sandított.

   - Biztosan azért fogadta el az ötleted, hogy az ő kupacát hordjátok fel előbb, aztán jól cserbenhagyjon! Figyeld meg, hogyha azt mondod, hogy a tiédet vigyétek fel hamarabb, el fog állni a dologtól!

     A férfi összehúzta szemöldökét, a fiú pedig vidáman szökdécselve elszaladt. De még ezt az ugrándozást nézve is áradt felém belőle a kegyetlenség, nem tudtam megmagyarázni miért.

     Közben a "felügyelő" is továbbállt, így az első férfi odament a másodikhoz.

    - Akkor kezdhetjük? - kérdezte társától. - Arra gondoltam, először hordjuk fel az enyémet, mert azok szélesebbek, és jobb hamarabb túl lenni a nehezén.

     A másik szótlanul nézett rá. Láttam, ahogy a kisfiú keltette gyanakvás lassan, de biztosan megjelenik szemében. Kisvártatva megszólalt.

     - Tudod mit? Szerintem inkább mégis mindenki vigye fel a sajátját!

    Most az első férfi szeme adott otthont e romboló érzésnek.

    - Hát jó, rendben. - mondta.

    Láttam, ahogy elkezdik húzni-vonni maguk után a deszkákat, szótlanul, egyre távolodva egymástól. Elszomorított a látvány. Az sem kerülte el a figyelmem, hogy a kesztyű nélküli férfi egy pár perc után ledobta a kezében lévő lécet és fájdalmas arckifejezéssel rázta meg az ujját. Keze vizsgálgatásából arra következtettem, hogy épp egy szálka szúródhatott bele. Fejemet csóválva fordultam oda társamhoz.

     - Ki volt ez a kisfiú?- kérdeztem.

    - Annak a csavargónak a fia, aki a környező erdőben lakik, és akié volt az az eb, akit láttál.

    - Értem. - újra a két férfira néztem. - Miért hittek olyan könnyen a fiúnak és miért nem beszélték meg a dolgot? Könnyen rájöhettek volna, hogy csak becsapja őket...

   - Ó, a fiú nagyon ravasz ám! Olyan dolgokat mond, ami könnyen igaz lehetne vagy aminek akár van is igazságalapja, csak éppen elferdíti. A csavargó az én ellenségem. Tudja, hogy ha egymás ellen uszítja a munkásaimat, nem tudnak olyan hatékonyan dolgozni, mintha összefognának. Sok erős és értékes kapcsolatot láttam már így széthullani.

    - Miért nem mondod el az igazságot nekik?

  - Elmondtam. Sokszor. De övék a döntés, hogy kire hallgatnak. Mellesleg a büszkeség, a harag, a félelem is ellenük dolgozik, amit a fiú ugyancsak nagy lelkesedéssel táplál. - mondta nagyot sóhajtva.

    - És az a férfi miért nem vette fel a kesztyűt? - mutattam a még mindig tétován álló emberre.

    - Nem hitte el, hogy az ő érdekét szolgálja, ha betartja a szabályokat. Most majd megtanulja. Bárcsak ne így kellett volna. De még mindig jobb, mintha nagyobb baja esett volna egy másik helyzetben, ahol nem vigyáz magára. - mondta.

    Lassan lépdeltünk egymás mellett, mígnem elértünk a kerítéshez. Egy férfi vert bele éppen 1-2 szöget. Odament hozzá egy másik.

    - Vegyél fel egy munkáskesztyűt! - dörrent rá.

    - De miért? A gazda nem mondta, hogy ehhez is fel kell venni!

   - De kell, így nem biztonságos! Mire visszajövök, legyen rajtad! - válaszolta az szigorúan és otthagyta.

    A férfi sóhajtott egyet és felvette a kesztyűt. Próbálta folytatni a munkát, de hol a szöget nem tudta rendesen megfogni, hol a kalapács esett ki kezéből a csúszós kesztyű miatt. Egy ideig még próbálkozott, majd bosszúsan dobta le magáról, s felugrott a kerítés tetejére. Csak ült ott, kezében a kalapáccsal és elgondolkodva nézte az építkezést. Egyszer csak gondolt egyet, leugrott és elindult az erdő felé, majd megtorpant, visszajött és újra felült egy oszlop tetejére.

     - Mit csinál? - kérdeztem.

     - Azon gondolkodik, hogy itt hagyja az építkezést.

     - Miért?

     - Mert meggyökerezett benne a keserűség.

     - Sokakkal előfordul?

     - Igen sokakkal sajnos.

     - Hová mennek?

     - Az erdőbe a többi emberhez és a csavargóhoz.

     A kerítésen ülő férfira néztem, ahogy összetörve ült ott.

     - Mivel keserítették meg?

   - Egyesek azzal, hogy nem vették figyelembe az előírásokat, ezért folyton veszélybe sodorták őt, ami sok problémát okozott. Mások pedig éppen szigorítani próbáltak rajta és élhetetlenné tették, mint ahogy ez az önjelölt "felügyelő" is tette. Megint mások bántották őt vagy igazságtalanul bántak vele. Sokan észre sem veszik, mennyi embert elkergettek már innen a figyelmetlenségükkel és önzésükkel. Csak azzal vannak elfoglalva, hogy saját maguknak jutalmat szerezzenek, s nem érdekli őket, ha a másikon kell ehhez átgázolniuk. De én mondom neked, ha kész lesz az építkezés, és eljövök, hogy mindenkinek kifizessem a bérét, sokan lesznek azok, akik nekem dolgozóknak vallják magukat, de semmit sem fognak kapni, hanem elküldöm őket a háztól az erdőbe!

    Csendben néztem rá. Ahogy a házban járkáltunk, hallottam beszélgetéseket róla. Hallottam, hogy mennyire jó gazda és hogy mennyi mindent megtett a dolgozóiért. Láttam, milyen szeretettel nézett az embereire. Olvastam az előírásokat, amivel próbálta védeni őket, s a szerződést is, amit vele kötöttek. És azt is láttam, mennyien próbáltak ezzel visszaélni és egy tétova, mindent elnéző gazdának beállítani, meghazudtolva ezzel az egyezményt. Újra éreztem belőle áradni azt a tekintélyt, amit találkozásunkkor. Megértettem, hogy bár végtelenül szeretetteljes, mindemellett igazságos és határozott is, aki a jutalom mellett a büntetést is meg fogja tartani. S azt is láttam, hogy nem leli örömét benne.

     - Mikor lesz ez? - kérdeztem őt.

    - Nem sokára, ahogy a jelek is mutatják. - mondta, majd a távolba révedt. - Azt hiszik, van még idejük, pedig az egyre vészesebben fogy...

     Követtem tekintetét. A távolban, az erdő szélén vörösen izzott az ég a nap és a fák találkozásánál. Először azt hittem, egy gyönyörű naplementét látok. Aztán megláttam a sötéten, vészjóslóan feltörő fekete füstoszlopokat.