Az elvetettség fullánkja (Böhömke - 1. rész)
Szőke hajú, kék szemű, gimnazista fiúcska,
Bánatosan, logó orral bandukolt épp hazulra.
Fejében még visszhangzottak az éles gúnyolódások,
Mit azért kapott, mert nem olyan volt, mint osztályában mások.
Kegyetlenül gyötörték, vele senki sem barátkozott,
S bizony ez az ő lelkében fájdalmas törést okozott.
Hazaérve keserűen mondta édesapjának:
Nem megyek többé iskolába, a többiek utálnak!
Bárcsak én is jó lehetnék, olyan, kire mindenki
Ámulattal néz fel, s többé nem akarna bántani!
Bárcsak legyőzhetném őket, bár erősebb lehetnék,
Nem hagynám, hogy a gyengébbet folyton csak kinevessék!
De a legrosszabb mégis az, hogy igaz, amit mondanak!
Ha tükörbe nézek én, nem látom másképp magamat!
Nincsen semmi, amiben nekem tehetségem lenne,
S ha mégis, nem szállhatok soha mással versenybe!
Semmiben sem sikerülne elismerést nyernem,
Hisz mindig van jobb, így hát észre sem vesznek engem!
Bárcsak én is egy lehetnék a világ kincsei közül,
Akinek -bárhol jelenik meg- mindenki csak örül!
Mit gondolsz, ha mostantól nagyon jó fiú lennék,
És minden munkát rendesen, gondosan megcsinálnék,
Átformálna Isten, hogy én is normális legyek?
Úgy szeretnék olyan lenni! Mondd meg, apa, mit tegyek?
Édesapja megértően veregette vállon.
Gyere fiam, ülj le ide, most elmagyarázom:
Mily oktalan vizekre visz a keseredett elme,
S mily csalóka gondokat szül az elvetettség benne!
Elmesélek neked egy kedves történetet,
Mely számodra is a megoldás egyetlen kulcsa lehet.
Figyelj nagyon, mert könnyen magadra ismerhetsz,
S a tanulságot levonva minden csatát megnyerhetsz.
Állatország lakója volt Böhömke, az elefánt,
Ki kora gyermekkorától ismerte már a magányt.
Mindenki csak kinevette, s otrombának tartotta,
Csúf pletykákat terjesztettek egymás között róla.
Falujában minden állat dölyfösen elkönyvelte,
Nem volt senki, ki részvéttel kiállt volna mellette.
Hogy értéktelen, egy idő után el is hitte magáról,
Álarcot kezdett keresni, mi mindent elpalástol.
Sóvárogva nézte mások tehetségét,
Nem is vette észre, hogy mérgezi lelkét.
Szeretett volna ő is népszerű állat lenni,
Így hát egyre másokat kezdett el utánozni.
"Ó mily szép nagyra tud ugrani a béka!"
Úgy döntött Böhömke, ő is megpróbálja.
De csak újabb csúfolásnak tette ki magát,
Mikor a földre esve verte ki egy fogát.
"Ó mily szép hangja van a fülemülének...!"
...máris szállt fel Böhömke ajkáról az ének.
Az állatok a fülüket mérgesen befogták,
Szegény kicsi elefántot újra kigúnyolták.
"Ó mily magasan tud a réti sas szárnyalni!"
Ő is próbálta fülét szárnyakként használni...
De nem sikerült neki, akárhogy is lengette,
S a többi állat megint gonoszul kinevette.
Egyszer aztán a faluban hatalmas tűz ütött ki,
Hiába hordták a vizet, nem tudták eloltani.
Mert túl kevés fért belőle az aprócska vödrökbe,
S nem tudtak elég folyadékot ráönteni egyszerre.
Ekkor lépett színre Böhömke, az elefánt,
Ki a patak hűs vízéből teleszívta magát.
S e temérdek vizet a lángokra zúdította,
A hatalmas falutüzet egy perc alatt eloltotta.
Ezután az állatok már hősként ünnepelték,
Mindenki dicsérte és csodálta Böhömkét.
S bár egy csapásra jobb lett a kiselefánt élete,
Mégsem tudott begyógyulni a lelkének mély sebe.
Nem értette miért van még szívében üresség,
Mikor már az állatok szerették, elismerték.
Ahogy ezen tűnődött, meglátta Puhánykát,
A gyíkot, kit a többiek ugyancsak kiutálták.
Puhánykát nem érdekelte, ki mit gondol róla,
Bár nem szerették, mindig örömtől sugárzott arca.
"Mondd Puhányka, hogy lehetsz te állandóan boldog?
Nem zavar hogy veled folyton mindenki csak undok?"
"Hidd el, régen én is hosszú éjszakákat sírtam át,
Azt hittem, nincs semmi hasznom, megérdemlem a magányt.
Azt hittem, tennem kell azért, hogy szerethető legyek.
Azt hittem, mindenki örül majd, ha a világból elmegyek.
De az egyik éjjelen egy kedves hangot hallottam:
"Én vagyok a Teremtő, aki mindent alkottam!
S nekem minden teremtményem csak kiváló lehet.
Hát te is az vagy, hidd el nekem, így vagy tökéletes!
Hidd el, nagyobb szeretettel senki sem tud szeretni,
A lelkedben lévő űrt csak én tudom betölteni!
Ne hallgass ezért már másra, csak felém tartsd füledet,
S én megvédlek minden bajtól, jobbá teszem éltedet"
Ahogy reggel felébredtem éreztem, már más vagyok,
Szívemben újjá lett minden, szemem csak úgy ragyogott!
Az, hogy ők nem bántanak már, nem is az én érdemem,
Az egyetlen titkom ez: nem a világ kincsét keresem."
Böhömke megköszönte a gyík furcsa válaszát,
Bár úgy érezte kérdésére jó választ még nem talált.
De nem sokáig tudott már elmélkedni róla,
Mert megérkezett a falu újdonsült lakója.
Giganti, az elefánt költözött hozzájuk,
Ki oly nagy volt, hogy az állatoknak leesett az álluk.
Böhömke érezte, hogy könnyek áztatják szemét,
Mert Giganti átveszi majd jól megbecsült helyét.
Nem is kellett erre oly sokáig várni,
Mert minden eddiginél nagyobb tűz ütött ki.
Oly messzire terjedtek el a pusztító lángok,
Hogy már az egész falu fojtó tűzben állott.
Az állatok fejvesztve, rémülten rohangáltak,
De Giganti végett vetett a vészes problémának.
Egyetlen fújással eloltotta a tüzet,
Így lett ő a falu hőse kis Böhömke helyett.
Böhömke szomorúan ballagott hazafelé
Mikor egy kis szöcske ugrott ijedten elé:
Gyere gyorsan Böhömke és segíts nekünk!
Hogy ne kelljen elveszteni most mindenünk!
Van még itt pár apró ház, mi mindjárt el fog égni,
Mert túl lent van, s Giganti vize nem tudta elérni!
Gyorsan szaladt Böhömke, el is oltotta mindet,
De nem is látta más, csak e pár család, hogy mit tett.
Nem ismerték el ugyan a faluban őt hősnek,
Lelke viszont nagyon örült e pár köszönetnek.
Este mégis mikor már készült volna aludni.
Sóvárgó gondolatok kezdték el őt gyötörni.
Minek kellenél már többé az állatoknak?
Mikor ott van Giganti, s az ő ereje oly nagy!
Mindent jobban tud nálad, senkinek sem kellesz!
Hidd el, hogy a falu nélküled is ellesz!
Böhömke egész este az egereket itatta,
Mígnem a Teremtő őt is megszólította:
"Ne félj kedves elefánt, hisz én alkottalak!
Szeretném, ha az én szememmel látnád saját magadat!
Megmutatom kik azok, kik igaz kincset rejtenek,
S kik azok, kik szívükben álnokok s nincstelenek.
Elrepítlek a faluba, hogy lásd, mi történik,
Mikor azt hiszik az állatok, hogy őket mások nem nézik."
Böhömke látta a falu népszerű állatait,
Kik az este árnyékában lopták mások javait.
Kik gonoszan tervezgették, hogy fognak majd uralkodni,
S hogy fogják a lakosságot csúf pletykákkal lépre csalni.
Kérkedtek az erejükkel, kinevettek másokat.
S a következő gaztettükön törték már az agyukat.
Hogyan fogják megalázni a naív, pici állatokat,
S hogyan fogják létrehozni a faluban az uralmukat.
Ezután a Teremtő egy másik helyszínt mutatott:
Mit csinálnak mindeközben a ma megmentett állatok.
A családok békességben összegyülekeztek,
Vidáman és szeretetben énekelni kezdtek.
Dicsérték a Teremtőt mindenért, mit adott.
S hogy életükben minden bajt örömre változtatott.
Böhömke életére temérdek áldást kértek,
Mert megmentette otthonuk, hol régóta éltek.
Utoljára a Teremtő egy magas hegyre vitte,
Oda, hol a friss forrásnak fakadt fel hűs vize.
Ekkor látta meg Böhömke Puhánykát, a gyíkot,
Ki a forrás útjából sok követ elgurított.
Nem hagyta, hogy elakadjon az életet adó folyam,
Nem ismerve fáradtságot dolgozott ott szorgosan.
Egyszeriben Böhömke már újra otthonában volt.
Letaglózta, amit látott, szeme könnyekbe borult.
A Teremtő szép szelíden kezdte neki mondani,
Mi is az, mit a világgal meg szeretne osztani.
"Sok a hamis drágakő, mely belül szennyet tartogat,
És sok a kívül szürke kavics, amely takar aranyat.
Én nem azt látom értéknek, hogy ki mekkora tehetség,
Hisz én ajándékoztam azt, hogy magként földbe vethessék.
Mi igazán fontos az az, hogy hogyan kamatoztatod:
Szolgálsz vele mások felé vagy sajátként fitogtatod.
S hidd el, mindenkinek épp eleget adtam,
Hogy azt a helyet betöltse, amit neki szántam.
S ha ezt az áldást veszed át, s nem a másét kergeted,
Úgy lesz majd igazán boldog ez a földi életed.
Nem vagy attól kevesebb, ha nem a hősi hely jutott,
Ha nem te vagy, kit megcsodálnak az evilági állatok.
Mert ugyanolyan fontos a feladat, mit te csinálsz,
Mert azt nálad jobban nem is tudná senki más!
Giganti, az elefánt rég nekem adta szívét,
Én vagyok, ki fokozom a teljesítményét.
De az ő dolga tervemnek csak egy részét képezi.
A te aprólékos munkád az, mi teljessé teszi.
Lehet, hogy az állatok nagyobb értéknek tartják,
S ha elefánt kell nekik, inkább már őt hívják.
De az én szememben mindkettőtök egy erős harcos,
Kinek munkája épp egymás mellett fontos.
Nézd meg a kemény vitézt, a jól szolgáló gyíkot,
Senki sem látja rajtam kívül, mily terheket hordoz!
Hogy van még víz a faluban, csak neki köszönhetnék,
Mégsem hajtja őt a vágy, hogy ezért elismerjék.
Mert ő jól tudja már, hogy én vagyok a szeretet,
Mit a világ bókjaival pótolni már nem lehet.
Tudja ő, hogy mily értékes ő az én szememben,
Nem létezik nálatok szebb és nagyobb kincsem!
Jól hallottad, te is az vagy, s szeretném, ha holnapra
Te is megtanulnál így tekinteni magadra!
Szeretném, ha mostantól jól eszedbe vésnéd:
Tökéletes teremtény vagy s óriási érték!"
Másnap reggel Böhömke mosolyogva ébredt,
A Teremtő szavai még a szívében égtek.
Őrizte is azokat már egész életében.
S most is csak dédelgeti fenn az örök fényben"
...
Könnybe lábadt a szeme a szőke fiúcskának,
Hálás szívvel, remegve ígérte meg apjának:
"Elfogadom, mit az Úr Böhömkének mondott,
Mert tudom, ha a világra nézek, sosem leszek boldog!
Nem akarok mégsem a legjobb lenni köztük,
Mert látom mily könnyedén becsaphat az ördög!
Nem fog többé érdekelni, hogy ki mit mond rólam,
Csak hogy a nekem szánt csatát végigharcoljam!"
Remélem te is tudod, ki olvastad e mesét,
Mily nagy árat fizetett az Úr az életedért!
Nem tette volna, ha nem lát benned értéket!
Itt az idő, hogy letedd a súlyos elvetettséget!
És hidd el végre, hogy nem az emberek fogják
Megmondani, hogy kik azok, kik hasznos és hű szolgák.
Mert az Úr az, ki tudja, hogy kinek mi a dolga,
S mindenkinek eszerint van osztva ajándéka.
S nem biztos, hogy mindig az a legnemesebb harcos,
Ki mások előtt csatázik, s emberek szerint fontos.
Mert a nagy küzdelmek sokszor a háttérben folynak.
Vannak oroszlánok, kiket sokan hisznek nyúlnak.
Hát ne a másik útján akarj tovább haladni,
Mert nem oly cipőt kaptál, mivel ott tudsz maradni!
Hidd el, hogy a te utad is temérdek áldást rejteget!
Szelíden vezet az Úr, végig fogja kezedet!