A leleplezett tükör

   Zaklatottan járkáltam fel-alá szobámban, férjemmel folytatott vitánk mondatait újra és újra lejátszva gondolataimban.

   - Még hogy én vállalom túl magam és nem húzok normális határokat! Tényleg az a gondja velem, hogy próbálok önzetlen lenni?

   Már rég aludni kellett volna mennem, de nem tudtam lenyugtatni zakatoló elmém. Autóversenyzőket megszégyenítő sebességgel cikáztak benne az elméletek, melyek persze nem igazán segítették elő az alvásra való ráhangolódást. Mogorva tépelődésemből aztán férjem zökkentett ki, mikor belépett a szobába és csendesen becsusszant a meleg paplan alá. Lassan én is mellé feküdtem, persze nem alvásra készen, hanem hanyatt fekvő pozícióban, s kezemet mellkasomra kulcsolva bámultam a plafont, mintha választ kaphatnék a holdfényben fürdő fal látványától. Férjem nyugtatólag kezemre tette a kezét, de nem szólt semmit. Valahogy tudta, hogy most ezen egyedül kell átvergődni magam, mint ahogy a pillangó is úgy erősödik meg, ha a maga erőfeszítése árán tör ki bábjából. Ő már persze rég békésen szendergett, mire az én szememre is ráhullott a tanulságos utazást tartogató álom.

   Mikor felébredtem, Ő ott ült egy széken mellettem. Vagyis sosem tudom igazán, hogy ébren vagyok-e, mikor meglátogat vagy az egészet csak álmodom, mindenesetre akkor nem izgatott, hogy melyik is történik, csak az, hogy végre újra együtt lehetek Vele!

   - Albert! – kiáltottam fel örömömben.

   Albert elmosolyodott, majd felkelt a székről és kezével intett, hogy kövessem. Már cseppet sem lepett meg, hogy a hálószobaajtón kilépve a nappalink helyett egy zöld mező szélére léptünk ki, hisz megszoktam, hogy Alberttel történő találkozásaim folyamán sohasem természetes módon mennek a dolgok. Ahogy sétálni kezdtünk a füvön, nem messze tőlünk furcsa épületeket pillantottam meg. Közelebb érve láttam, hogy az egyiknél egy férfi épp egy ajtót cipel a háza felé, majd nekitámasztja a falnak, s fejét vakarva tekint fel az épület mellett álló két óriási táblára, amiket egészen addig észre sem vettem.

   Albert leült a fűre, én pedig mellé telepedtem. Kérdőn néztem rá, hátha magyarázatot ad a furcsa jelenségre, de csak halkan annyit mondott, hogy figyeljek. Ó, miért szereti ezt annyira csinálni, hogy engem furdal a kíváncsiság, ő meg azt akarja, hogy türelmesen várjam ki a dolgok végét? Éreztem, hogy a korunk népbetegségével, vagyis a mindent azonnal akaró hozzáállással fertőzött énem próbálna felszínre kúszni és méltatlankodó kiáltással kitörni, de másodpercek törtrésze alatt leküzdöttem, és egy szót sem szólva visszafordítottam fejem a ház felé. Szemem sarkából azért még láttam, hogy Albert elmosolyodik belső dilemmámat látva. Úgy tűnt, jól szórakozik rajtam.

  Ahogy jobban szemügyre vettem a két táblát, észrevettem, hogy az egyik egy tökéletesen felépített házat ábrázol, sok-sok olyan részletesen kidolgozott mellékrajzzal, amin még a legutolsó szögnek a helye is pontosan be volt mérve. A másik táblán azonban állandóan változott a kép, olyan volt, mint egy óriási képernyő. Mikor odanéztem, épp egy rövid kisfilmszerűség játszódott le rajta, egy férfi tanítgatta kisfiát egy ajtó beszerelésére, azonban sem a rögzítés módja, sem az ajtó állása nem volt megfelelő. A videóban szereplő férfi nagyon hasonlított az előttünk állóra, mintha rokonok lennének. Mikor vége lett a jelenetnek, visszafordultam az előbbi táblához. Hamar megtaláltam az ajtó helyes beszerelési módjának képét rajta. Ahogy gondoltam, szükség lett volna pántok használatára is, illetve magát a nyílászárót is meg kellett volna fordítani. Láttam, hogy a férfi is megkeresi szemével a képet, pár másodpercig nézi, majd odamegy az ajtóhoz és elkezdi beszerelni. Csodálkozva figyeltem, hogy bár használt pántokat hozzá, mégis fejjel lefelé helyezte be azt, hasonlóan ahhoz, ahogy a videóban szerepelt.

  Felhúzott szemöldökkel Albertre néztem, de egy pillantásából levettem, hogy most sem kíván magyarázatot fűzni a történtekhez (ellenben még mindig jól szórakozik azon, hogy azért én próbálkozok), ezért inkább a házat vettem jobban szemügyre. Nagyon furcsa látványt nyújtott! Egy része jól fel volt építve, de egy másik része úgy nézett ki, mintha olyan óvodás gyermekek tákolták volna össze, akik még két legót sem tudnak egymásba illeszteni! Az egyik oldalon például egy halom deszka volt egymásra dobálva egy szépen összeszerelt fakeret körül. A deszkák egy-egy oldala már kissé viseltes volt a sokszori szögelés miatt – vagyis erre engedtek következtetni az abból kiálló csorba vasdarabok. Mikor épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi történhetett ott, a férfi – minta csak a gondolataimban olvasna – odament a fakerethez, és elkezdte egyesével rászögellni a deszkákat, méghozzá egy lapátot használva kalapácsként. Mondanom sem kell, hogy a szögek nem tudtak túl mélyre jutni a fában. De ami még furcsább volt, hogy a deszkáknak csak az egyik oldalát szögelte be, a másikat csupán csak egymásra pakolta. Persze egy idő után az egész elkezdett kimozdulni a helyéről, mire emberünk dühbe gurult és egyesével kiszaggatta a fadarabokat a szögekkel együtt, így azok újra egymásra dobálva találták magukat a zöld füvön.

   Megdöbbenésemből egy repülő törmelékkő suhanó hangja zökkentett ki. No persze nem magától repült, hanem a szomszéd hajította át emberünk kertjébe...

   - Hát nem igaz, hogy ez folyton átdobálja a szemetét! – morgott az előttünk lévő férfi, majd fogott egy rozsdás vascsövet és ő is átdobta azt a kerítés túloldalára. Ezután visszasétált a deszkákhoz és újrakezdte előbbi munkáját. Nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy megint ugyanúgy fog hozzá, mint öt perccel ezelőtt!

   - Ez most komoly? Hát nem veszi észre, hogy így semmire sem fog menni? – tört ki belőlem.

   A férfi két deszka beszögelése után fáradtan törölte meg homlokát, majd a mozgóképes táblára nézett. Akkor vettem csak észre, hogy ott egy ugyancsak hasonló kinézetű, de nagypapa korú ember tanítja az előbb is látott kisfiút e borzalmasan hasznavehetetlen módszerre. A férfi visszafordult munkájához, csak hogy pár perc múlva újra a földön végezzék a megfáradt deszkák.

   - Miért nem nézi meg a másik táblát? Azon ott van, hogy hogy kell helyesen felszögelni! -kiáltottam fel, mikor felfedeztem az erre vonatkozó képrészletet.

   - Csak figyelj! – szólt nyugtatóan Albert.

   Mikor épp hetedszerre fogott volna neki emberünk ez értelmetlen folyamatnak, egy másik férfi érkezett a kerítéshez.

   - Szia, Chris! – köszönt be vidáman. Áh, szóval Chrisnek hívják az emberünket!

   - Hello, Tom, kedves barátom, nem is láttam, hogy jössz! – válaszolt Chris, majd kezet rázott vele.

   - Mi jót csinálsz?

   - Csak a deszkákat próbálom felrakni, de egyszerűen nem bírok vele! – panaszkodta el barátjának Chris, majd megfogott egy deszkát és a megszokott módon felszögelte.

   - Ő… Chris, azt hiszem, tudom mi a baj! – mondta Tom, majd kutakodott egy kicsit a közelben lévő szerszámosládában és odahozott egy kalapácsot. – Talán ezzel könnyebben megy majd, mint a lapáttal!

   Chris ránézett a kalapácsra, majd fel a képernyőre, ahol rögtön megjelent a következő videó. A kisfiú ezúttal egy szöget próbált beverni egy deszkába, de nem tudta jól megfogni a kalapácsot, ezért véletlenül a kezére csapott rá egyet. Fájdalmasan felkiáltott, mire ott termett az első videón szereplő férfi, és lekevert neki egy hatalmas pofont: - Nem megmondtam, hogy ehhez túl ügyetlen vagy!? Használd a lapátot inkább, azzal talán nem tesztel kárt semmiben! Majd otthagyta a döbbent kisfiút, aki dühösen dobta el a kalapácsot.

  - Azt akarod, hogy megsértsem a kezemet? – kérdezte Chris Tomot, feltámadó gyanakvással a hangjában.

   - Mi? Dehogyis, csak a szöget azzal kellene beverni! – válaszolt megdöbbenve Tom.

   - Mégis miért gondolod, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogy te szoktad? Te tévedhetetlen vagy? – kérdezte Chris most már egyenesen támadó hangnemben.

   - De hát mindenki kalapácsot szokott használni! – kiáltott fel Tom.

   - Úgy beszélsz, mint Leonard és Kate! Mindhárman egy követ fújtok! – vágta vissza Chris.

   - Hát persze, mert így kell csinálni! A képes tábla is így írja! Nem gondolod, hogy nem véletlenül mondjuk mind ugyanazt?

   - Szerintem túl nagyképű vagy! – kezdte el Chris a személyeskedést.

   - Tudod mit? Akkor csináld, ahogy akarod! Én inkább elmegyek! – kiáltotta Tom, majd ledobta a kalapácsot és dühösen elviharzott.

   Chris bosszúsan nézett utána, majd felnézett a képes táblára.

   - Igen, talán most meglátja! – gondoltam reménykedve. – De nem, nem jó helyre néz! Mit keres most?

   Chris hirtelen elmosolyodott. Követtem tekintetét, és láttam, hogy egy olyan képrészletet figyel, ahol pont egy lapátot kellett használni valamihez.

   - Na, hát ha arra jó a lapát, erre is! – mondta önelégülten és folytatni kezdte hiábavaló munkáját.

   - De hát nem szögelésre kell ott sem használni! Hogy nem tűnik fel neki, hogy mindig kudarcot vall a módszere? – kérdeztem Albertet, majd enyhén mosolyra húzódó – de még mindig néma – száját látva hozzátettem. – Persze, persze, ez csak költői kérdés, nem várok választ, figyelek…

   Nem sokkal ezután a szomszéd egy törött vödröt dobott át az udvarra. Chris bosszúsan dobta ki a kukába, majd fogott egy széttört deszkát és ő is áthajította a kerítésen túlra.

   - Miért űzik ezt a kicsinyes játékot? – tettem fel újabb költői kérdésem, mivel Albert természetesen továbbra sem szólt semmit.

   Ekkor egy hölgy lépett oda a kapuhoz, hogy kedvesen köszöntse emberünket.

   - Szia, Kate! – ment oda hozzá örömmel Chris és röviden megölelte.

   - Hoztam neked valamit! – újságolta Kate, majd a kocsijából előhúzott egy létrát. – Végre fel tudod tenni a cserepeket, ahogy már régóta szeretnéd!

   Chris kezébe fogta a létrát, majd a hatalmas képernyőre nézett. A következő kisfilmen a már nagyobbacska fiú újra az előző videón megjelenő ismerős férfival volt, aki nekidöntött egy hosszú létrát a falnak, de már a döntés kirívóan kicsi szögét látva is rosszat sejtettem. A kisfiú elkezdett rajta felfelé mászni, de a létra vészjóslóan billegni kezdett, s mikor már a felénél tartott, hirtelen kimozdult a helyéről. A gyermek kétségbeesetten kapaszkodott bele egy közeli fa lecsüngő ágába, miközben a férfi odafutott alá és rákiáltott. – Ugorj, elkaplak! De a kisfiú görcsösen kapaszkodott az ágba, miközben keservesen sírni kezdett. – Ugorj már! Nem vagy olyan magasan, elkaplak! – kiáltotta újra a férfi. Látszott, hogy a gyermek kétségbeesetten próbál bátorságot gyűjteni, de a férfi megunta a várakozást és erélyesebben ráüvöltött: - Ugorj már! A kisfiú erre megrettent és megadóan kinyitotta ökölbe szorult kezét. A férfi könnyedén elkapta őt, a kisfiú mégsem tudta abbahagyni a sírást. – Ugyan már, katonadolog! Egy fiú nem sír ilyen miatt és főleg nem fél… - mondta neki szenvtelenül a férfi.

   Ahogy a videónak vége lett, Chris egy kis időre a létrára meredt.

   - Én nem szeretnék létrát használni, túl veszélyes! – mondta Chris.

   - Nem veszélyes, ha jól ki van támasztva! – válaszolta Kate.

   - Azt akarod mondani, hogy gyáva vagyok? – kérdezte újonnan feltörő dühvel Chris.

   Látszott, hogy Kate-et is kezdi elönteni a méreg, már szólásra is nyitotta száját, hogy visszavágjon, de hirtelen becsukta, és egy pár másodpercig Chrisre bámult. Ekkor láttam meg, hogy Albert ott áll mellette és szép lassan a vállára teszi kezét. Annyira magára vonták figyelmem a történtek, hogy észre sem vettem, mikor elment mellőlem.

   Láttam, ahogy Kate arca megenyhül, s mikor megszólalt, hangja újra nyugodt és kedves volt. -- Nem baj, ha félsz a létrán, tudod, én is volt, hogy kiskoromban leestem róla! Sokáig nem is mertem felmászni az ötödik foknál magasabbra, de szép lassan leküzdöttem a félelmemet, és ma már nem okoz nehézséget a tetejére mászni. Csak próbáld meg!

   Christ kizökkentette mérgéből a kedves hangnem. Kate odament hozzá, elvette tőle a létrát és biztonságos szögben nekitámasztotta a falnak.

   - Nincs nagyon távol az alja a faltól? – kérdezte Chris. – Mi mindig közelebb tettük!

   - Nem, kell ekkora távolság ahhoz, hogy ne dőljön el! – felelte határozottan Kate.

   Ekkor egy újabb videó indult el a nagyképernyőn és Chris odafordította fejét. A kisfiú épp egy asztal alatt kuporgott, kezével átölelve lábait. Szemeiből könnyek csorogtak, és lassan előre-hátra dőlöngélve nyugtatta magát. Mögötte két ember lábszárait lehetett látni, ahogy fel-alá járkálnak, egyszer távolodva, egyszer közeledve egymáshoz. Mintha felcsavarták volna a videó hangerejét, egyre kivehetőbben hallottam egy férfi és egy nő egymáshoz vágott megalázó szavait. Egyszerre egy férfikéz kulcsolódott rá a kisfiú karjára, majd egy kíméletlen mozdulattal kirántotta az aszal alól és lábára állította. – Nézd, fiú! – kiabálta a férfi és a gyermek arcát hüvelyk- és mutatóujjával megfogva a nő felé fordította. – Jól jegyezd meg! Minden nő egy piszkos bestia! Minden nő le akarja nyomni a férfit! El akarja varázsolni a szépségével, miközben csak meg akarja alázni! Jegyezd meg! Minden nő okosabbnak hiszi magát a férfinál! Soha ne hagyd, hogy felülkerekedjenek rajtad…

   Chris ekkor elfordította fejét a videótól. Ahogy elnézett, abban a pillanatban a film is leállt és a képernyő elsötétült. Láttam, hogy Chris észrevétlenül ökölbe szorítja kezét, és újra dühödt hangnemben vágja Kate-hez: -Azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz nálam? Hát meg akarsz alázni, hogy férfiként nem tudok egy létrát felállítani? – kérdezte

   Albert újra megérintette Kate vállát. Kate ekkor odament Chrishez, gyengéden kibontotta az egyik ökölbe szorított kezét, lágyan megszorította, miközben együttérzőn a szemébe nézett:

   - Chris! A barátod vagyok, és nem az ellenséged! Hidd el, jót akarok Neked! Szeretném, hogy végre legyen cserép az egyik szobád felett, hogy ne ázzon be többet, de ehhez az kell, hogy biztonságosan felállítsuk a létrát és felmenjünk a tetőre! Segítek neked!

   Albert melléjük sétált, és most Chris vállára tette rá a kezét, aki egy pár másodpercig csendesen nézett a nő szemébe.

   - Rendben… Köszönöm, Kate! – mondta Chris halkan.

   Kate rámosolyodott, majd a létrához ment és elkezdett felfelé mászni.

   - Gyere, Chris, ne félj! – szólt oda a megdöbbent férfinak, majd hátrafordult és megvárta, hogy az odamenjen a létrához és tétován elkezdje megmászni az első fokokat. Tisztán látszott Chris arckifejezésén, hogy ahogy egyre feljebb lépdel, úgy könnyebbül meg, mert a létra sziklaszilárdan állt, egy pillanatra sem ingott meg!

   Egy pár óra múlva már boldogan másztak is lefelé, kész volt az oltalmat adó tető. Kate már búcsúzkodni kezdett, mikor megpillantotta a fordítva beszerelt ajtót.

   - Hát ezzel meg mi történt? – kérdezte nevetve.

   - Oh, ezt Leonard küldte. De nem igen tudom használni, mert kicsit alacsonyan van a kilincs és egyébként is nagyon nehéz kinyitni! Őszintén szólva elég rosszul esik, hogy ilyen rossz kivitelezésű ajtóval ajándékozott meg, lehet, hogy csak rám akarta sózni, hogy ne legyen gondja vele... – mondta szomorúan.

   - De hát Chris, nézd! – vette elő a zsebéből Kate a nagy képtábla kicsinyített mását, majd rámutatott a képre, ahol az ajtó beszerelése van. De Chris nem látta a különbséget.

   - Igen, igen, láttam ezt a képet, úgy szereltem be… – mondta a férfi.

   - Nem, Chris, nézd csak meg jobban! – tette elé újra a képet Kate.

   Chris ránézett, majd az ajtóra, majd újra a képre. Lassan elöntötte arcát a döbbenet.

   - Hát ezt hogy nem vettem észre eddig? – kérdezte csodálkozva, majd odament az ajtóhoz, és pár perc alatt megfordította. Megnyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, majd bezárta. Tökéletesen, könnyedén működött.

   - Hmmm. Pedig már elkönyveltem magamban, hogy Leonard rosszat akar nekem... – mondta Chris fejcsóválva.

   - Hát, ebbe a hibába mindannyian beleesünk néha. – mosolygott rá Kate, majd pár perc után újra megszólalt. – Azt hiszem, most már ideje indulnom, későre jár.

   Hosszasan megölelték egymást, majd a nő a kocsijához, a férfi pedig a szétdobált deszkák felé indult. Azonban ahogy Kate elhaladt a földön heverő kalapács mellett, megakadt rajta a szeme és felvette. Visszavitte Chrishez, aki épp újra a lapáttal próbálta beverni az első szöget. Kate odanyújtotta neki a kalapácsot.

   - Ezzel biztosan könnyebb lesz! – mondta, majd rákacsintott a férfira és hazaindult.

   Chris percekig bámulta a kezébe nyomott kalapácsot. A Tomnál levetített videó újra elindult, s ő felnézett rá. Láttam, ahogy az arcát, mint egy lepel, borítja be a fájdalom. De ekkor Albert odalépett hozzá, megfogta a két vállát és gyengéden a másik tábla felé fordította őt. Chris ekkor végre meglátta a kalapács használatát ábrázoló képet. A videót bemutató tábla, mintha akadozna az adás, egyszer csak elkezdett villódzni, majd mikor újra kitisztult a kép, a kisfiú látszódott, ahogy dühösen eldobja a kalapácsot. De ezúttal nem lett vége itt a filmnek. Egyszer csak Albert jelent meg a képernyőn, aki felvette a szerszámot a földről, a kisfiú kezébe adta, majd lassan odavezette a deszkához, és odanyújtott neki egy szöget. Gyengéden átfogta a kezeivel a kisfiú kezeit, s úgy irányította a szög beverését. A kisfiú arcán gyermeki, őszinte öröm futott át. Albert rámosolygott és játékosan megborzolta a haját: Ügyes vagy, Chris!

   Ezután elsötétült a képernyő, és Albert újra a felnőtt Chris mellett állt, és ahogy az előbb a kisfiú énjének, most neki is odanyújtott egy szöget.

   - Albert! Hát újra itt vagy! – kiáltott fel boldogan Chris. Érdekes volt megfigyelni, ahogy megnyílik a szeme arra, hogy meglássa Albert jelenlétét. Elvette tőle a szöget és lassan a deszkához lépett. Könnyes szemmel verte be az első vasdarabot a megviselt fába. De ezek a könnyek már a megkönnyebbülés könnyei voltak.

   Hirtelen egy csattanás hallatszott: újabb "ajándék" repült át a szomszédból, ezúttal egy törött locsolókanna. Chris lassan odasétált, felvette, felnyitotta a kuka fedelét, beledobta, majd kivett egy törött cserepet. Tétován Albertre nézett, majd egy csibészes mosollyal visszadobta a hasznavehetetlen kacatot a kukába. Megfordult, majd néhány másodpercig némán bámult a virágoskertjére. Gondolt egyet, leszedett egy csokornyi tulipánt, egy spárgával összekötötte, majd odahívta a szomszédot a kerítéshez. A szomszéd mogorva ábrázattal közeledett, miközben hangosan mondta a magáét:

   - Mi vagyok én, kutya, hogy odahívsz magadhoz? Te semmirekellő, aki állandóan átdobálod a szemetedet! Mit akarsz?

   - Csak szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy annyi szemetet dobáltam át, soha többé nem fogok! És szeretném ezt a virágot átadni! – mondta Chris, azzal átnyújtotta a csokrot.

   A szomszéd meghökkenten állt, láthatóan egy kiadós hadakozásra készült, és most nem volt ellenség, aki ellen kilője nyilait. Chris rámosolyodott, majd Alberthez ment. A szomszéd lassan megfordult és elkezdett lépkedni háza felé, de nem kerülte el figyelmem az a kis mosoly, ami alig észrevehetően szaladt át megdöbbent arcán.

   Mikor Chris Alberthez ért, Albert bátorítóan megkérdezte:

   - Kész vagy rá, hogy igazán megnézd a képes táblát?

   Chris kissé tétován bólintott, majd eltökélt tekintettel felnézett rá. A kép egy része kiemelkedett, mintha egy elemlámpával megvilágították volna. Chris figyelmesen megvizsgálta, majd a házára nézett, majd újra a képre, majd újra a házra, hogy aztán tenyerét az arcához kapva, könnyes szemmel lerogyjon a fűre. Albert mellé ült és átkarolta vállát.

   - Tudom, hogy ez most nehéz és fáj! De itt vagyok veled és mindenben segítek!

   Chris elgondolkodva ránézett, majd elmosolyodott és megszólalt: - Tudom, és azt is, hogy akkor minden rendben lesz!

   Hirtelen felébredtem, és újra a hálószobámban találtam magam. Olyan lendülettel ültem fel, mintha egy poloska repült volna az ágy háttámlájára (egyszer megtörtént, és hidd el nekem, annál gyorsabban még ember nem ugrott fel, mint én akkor!)!

   - Mi? Neeee! Most ez komoly? Meg sem beszélte velem Albert a látottakat? Most komolyan el sem köszönt? Még egy pár percig hápogtam magamban, de közben éreztem belül, hogy az Úr most is jót mosolyogva rajtam szól hozzám: - Én ugyanígy itt vagyok melletted, mint az álomban, sosem megyek el mellőled!

   Elmosolyodtam, majd észrevettem, hogy férjem már nem fekszik mellettem az ágyban. Odaosontam az ajtóhoz és lassan kinyitottam. Láttam, hogy a szőnyegre borulva, halkan mormogva imádkozik.

   - És kérlek, töltsd be őt a Te szereteteddel, töltsd be őt a Te békéddel, hogy reggel úgy ébredjen, hogy elhagyja őt minden keserűség… és segíts, hogy én is meg tudjam őt érteni és jó férje tudjak lenni… kérlek…

   - Te értem imádkozol? – kérdeztem meghatódva.

   Összerezzent, ahogy megszólaltam, láttam, hogy teljesen belemerült az Istennel folytatott beszélgetésbe. Rám nézett, majd elmosolyodott és felült a kanapéra. Odamentem, leültem mellé, és fejemet a vállára hajtva átkaroltam az egyik karját, majd bociszemekkel (legalábbis én úgy éreztem, sikerült nagyon aranyos fejet vágnom) a szemébe néztem.

-    Nagyon sajnálom, amiket mondtam, bocsáss meg!

   Elmosolyodott, majd kihúzta karját a kezeim közül, hogy helyette átkaroljon és magához húzzon.

   - Már rég megbocsátottam! – mondta.

   Egy pár percig így ültünk, majd felültem, hogy a szemébe tudjak nézni.

   - Tudod rájöttem, hogy keresztényként sokkal nagyobb figyelmet kell fordítania az embernek arra, hogy megvizsgálja a gondolkodásmódját, a szokásait. Valójában minden ingert, ami ér minket, abba a felépített valóságba építünk bele, ami a bensőnkben van. De ha ez nem Isten igéjén áll, ha nem Isten gondolkodásmódja szerint van, akkor nagyon könnyen félreértjük a másikat, és szinte észrevétlenül is kivetítjük rá az addigi tapasztalatok, érzések alapján kialakított torz látásunkat, s így már egy teljesen irreális reakciót adunk. S mindeközben észre sem vesszük, hogy újra és újra ugyanazokat a hiábavaló köröket futjuk. Fordulatot várunk, miközben mi magunk semmin sem akarunk változtatni, és nem értjük meg, hogy ha mindent ugyanúgy csinálunk, akkor minden ugyanúgy is marad. A körülményektől, más emberektől várjuk a megoldást, ki akarjuk erőszakolni belőlük a változást, és nem látjuk meg, hogy ezzel csak egy keserű szélmalomharcot vívunk. Hiszen mi csak a saját hozzáállásunkra tudunk hatással lenni, hogy azt szilárdítsuk meg oly módon, hogy ne legyünk kitéve az emberek és a körülmények szeszélyeinek. Azt hiszem, most értettem meg igazán Jeremiás próféta képét az élet folyójába gyökeret eresztő fáról!

   Férjem nem szólt semmit, csak biztatóan nézett rám, mutatva, hogy bátran kifejthetem, ami bennem van. Olyan hálás voltam érte, hogy mindig türelemmel meghallgatott, nem akart rögtön valami okosat szólni, hanem hagyta, hogy magam rendezzem gondolataimat.

   - Tudod, mikor ma azt mondtad, hogy túlvállalom magam, nem állítok határokat és az ebből fakadó frusztrációt másra vetítem ki, holott csakis én tehetnék ellene… fhú… az valahogy nagyon beütött. Belül kezdtem érezni, hogy igazad van, de ugyanakkor féltem is bevallani magamnak. Úgy éreztem, hogy ha ez kiderül rólam, akkor vége mindennek, akkor lemondhatok magamról, mert akkor be kell ismernem, hogy rosszul csinálom a dolgokat, mégsem vagyok olyan jó, mint gondoltam, és igazából kiesik a biztos talaj a lábam alól, mindaz, amit eddig biztosnak éreztem, megkérdőjeleződik! Hirtelen nagyon igazságtalannak láttalak, aki felém akarja emelni magát azzal, hogy engem rossznak állít be, és előled is csak el akartam volna menekülni… Ne tudd meg, hogy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy megnézzem azt a táblát és hagyjam, hogy Isten lámpát gyújtson bennem ezen a területen! De ahogy kezdtem engedni, hogy az Úr lenyúzza rólam ezt a bőrt – mert tényleg olyan, mint ahogy a pásztorunk mondta, mintha épp nyúznának, úgy ragaszkodna hozzám a régi természetem, mint a bőr! - , egyszerre egy mélyről jövő öröm és remény is feljött bennem. Hogy ez egy jó fajta rombolás az életemben! Rémisztő, igen, de közben ott van az Úr, aki nem hagy ebben egyedül, nem hagy a romok közt lakni, hanem fel is építi velem az új házat, és az messze jobb lesz, mint az a tákolmány, amit most hagyok leomlani! És már téged sem láttalak az ellenségemnek, hanem újra éreztem, hogy valójában szeretettel vagy felém és segíteni akarsz!

   Férjem megfogta a kezem és rám mosolygott. Várt egy kicsit, hogy mondok-e még valamit, majd megszólalt:

   - Olyan jó, hogy ezeket így megláttad és tényleg megértetted, hogy sosem vádoltalak téged, mindig csak jót akartam! De tudod, nekem is szólt az, amit elmeséltél, nekem is jócskán van még mit tanulnom. Sokszor én is hajlamos vagyok az adok-kapokra, hogy beleálljak a végeláthatatlan szócsatákba, érvelésekbe… Pedig tényleg a szeretet és Isten bölcsessége az, ami ki tudja zökkenteni az embert a vita ördögi köréből. Mikor az ember nem azzal az óemberi indulattal válaszol vissza a másiknak, mint ahogyan az szólt, hanem legalább az egyik félnek eszébe jut, hogy feltámassza az újemberét és ezáltal megtörje a megszokott sémákat és előhívja a másik megújult énjét is. Ez a csodálatos Istenben, hogy miközben igazságos marad, meg tud maradni a szeretetben is, és azzal győzi meg a rosszat!

   Egy jó ideig mindketten felbuzdult, hálás szívvel gondolkodva néztünk magunk elé, majd nyugovóra tértünk. De azért még eszembe jutott egy gondolat… Így feltettem a kérdést, ami sokszor önmagában igenlő választ hoz még akkor is, ha a kimondása pillanata előtt még nem lett volna a felelet…

   - Alszol már?

   - Természetesen igen… – válaszából és hangjából éreztem, hogy mosolyog, így folytattam.

   - Tudod, most már én is megbocsátok Albertnek, hogy megbeszélés nélkül engedett el az álomból. Veled is nagyon jó volt megbeszélni!

   Egy kis csend után válaszolt csak:

 - Tudod, én úgy gondolom, most sem csak velem beszélted meg... Hárman beszéltük meg, Alberttel…