Az elfe(le)dett ár
Szótlanul meredtem magam elé, és csak néztem a medence kéklően csillogó vizét. Olyan megnyugtató volt! Éreztem arcomon az ablakon beszűrődő napsugár visszaverődését, s bőrömön a lánc hidegét, amit egy pár perccel azelőtt tekertem rá, szorító gúzsba kötve lábaimat a kezeimmel. Még ujjaim közt fogtam a lakat kulcsát, amivel lezártam a szürke láncszemeket. Biztos, ami biztos, még egy nehéz súlyzót is bevettem az ördögi körbe. Egy ideig még bámultam a hullámok vidám táncát, majd hagytam, hogy a fémes tárgy kicsusszanjon kezeim közül. Felvettem a súlyzót, s szép lassan a medence szélére tornásztam magam. A víz felé tartottam a nehéz tárgyat, miközben testemmel is előre hajoltam. Elengedtem nehezékem, s ezzel egy időben előrebuktam, s hagytam, hogy a testem tartását elvesztve merüljön a mélybe. Egy-két helyen meg is ütöttem magam, de már úgyis mindegy volt.
A víz alatt lassan, lassan fogyott a levegőm. Kintről nézve még azt hittem, gyönyörű helye lesz ez a halálnak, de ahogy teltek a másodpercek, a kékség egyre sötétebbé vált. Ilyen gyorsan lement volna a nap? Nem, mintha valami feketeség terjedne a vízben! Mi ez? Ijedten tekintettem szét. Sötét árnyak úszkáltak körülöttem, s egyre közelebb jöttek hozzám. A tenyerüket izgatottan dörzsölgették, és mohó tekintettel néztek rám, mintha csak egy jelre várnának, hogy elragadhassanak. Lelkemben feltört az élni akarás, rémülten próbáltam kiszabadulni a lánc fogságából. Tudtam, hogy ha a kezük közé kerülök, nem lesz visszaút. Ez még annál is ezerszer borzasztóbb, mint amitől menekültem! - gondoltam. Az egyik aszott kéz hozzáért a karomhoz - már nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Neeeeee - sikítottam, mire a maradék levegőm is elhagyta testemet. Még egy kétségbeesett próbálkozást tettem a szabadulásra, de hiába. Láttam, hogy a sötét árnyak úgy közelednek hozzám, mintha magamba szívnám őket. Lassan kezdtem elveszteni az eszméletemet, már nem tudtam nyitva tartani a szemem. Ekkor éreztem, hogy valaki megragad, és felfelé húz, majd minden elsötétült.
Hirtelen magamhoz tértem. Nem mertem kinyitni a szemem, a fülemre hagyatkozva próbáltam információt szerezni környezetemből. Csak egy gép halk csipogását hallottam, semmi mást. A szemhéjamon keresztül világosságot láttam. Nyeltem egy nagyot, s óvatosan kinyitottam a szemem. Egy kórteremben feküdtem éppen. Félve tekintettem körbe, de szerencsére egy sárgás szempárral sem találkozott a tekintetem. Ránéztem a karomra, s láttam, hogy vörös seb éktelenkedik a csuklómnál. A lánc szorítása. Tehát nem csak álmodtam az egészet, tényleg megpróbáltam az öngyilkosságot, és valaki megmentett. Vajon ki lehetett az? A szememből hullani kezdtek a könnyek. Hogyan lesz tovább? Nem akarok élni! De ha a halál után azok a lények várnak, akkor meghalni sem szeretnék!
Lehunytam a szemem, s hagytam, hogy gondolataim visszarepüljenek e végzetes nap elejére.
Reggel sietősen indultam el a közeli plázába, hogy bevásároljak az ebédhez. Ma végre hazalátogatnak a fiaim, s egyikük hazahozza a barátnőjét is! Azt mondták, hogy rendkívüli hírük van a számomra. Talán végre megtörtént az eljegyzés? - gondoltam reménykedve. Szerettem volna venni egy új ruhát is, hiszen mégsem jelenhetek meg a jövendőbeli menyem előtt ilyen régimódi szerelésben!
Ahogy mentem az utcán, visszaemlékeztem a lánykérésemre. 25 éve volt. Milyen régen! Mennyit változott azóta a világ! Körbenéztem. Mindenféle emberek mentek körülöttem. Férfinak kinéző nők, nőnek látszó férfiak, mindenféle párosításban, egyesek szerényen fogva egymás kezét, mások kéjesen enyelegve a nyílt utcán. Egyesek talpig felöltözve, mások igen hiányos, lenge öltözetben. Hamar odaértem az áruházba, s bementem az egyik ruhaboltba.
- Segíthetek, asszonyom? - kérdezte az idősebb eladó, majd zavartan hozzátette - vagyis uram... Vagyis... Segíthetek önnek?
- Igen - mosolyogtam rá megnyugtatóan - egy szép új ruhát szeretnék vásárolni!
- A férfi vagy a női részlegről?
- A nőiről. - válaszoltam, mire odavezetett a legújabb kollekcióhoz.
Ahogy válogattam a ruhák között, egy kisfiú odaszaladt mellém, s elbújt az egyik ruhaállvány mögé. Nem sokára láttam, ahogy édesanyja közeledik, kutatva szemével gézengúz csemetéje után.
Felvettem vele a szemkontaktust, és észrevétlenül abba az irányba mutogattam, ahova a kisfiú futott. Miután segítségemmel sikerült megtalálnia, odajött hozzám megköszönni. Ahogy közelebb ért, meglepődve ismertem fel benne régi osztálytársamat. Nagyon megörültünk egymásnak.
- Nahát, milyen szép kisfiad van! - mondtam neki.
- Kisember - javított ki kedvesen. - Nem szeretnénk őt befolyásolni abban, hogy milyen életet akar választani. Most például szoknyát keresünk neki. - mondta.
Legyűrtem magamban az oly gyakran előforduló furcsa érzést, és mosolyogva válaszoltam:
- Persze, ez érthető! Nem is jó ráerőltetni a gyerekekre az akaratunkat!
Ekkor egy fiatal szőke lány lépett mellénk, adott egy puszit a régi barátnőmnek, majd miután közölte, hogy megveszi a kezében tartott nyakkendőt, elment a kasszához.
- Nagyon szép házastársad van! - mondtam neki.
- Jaj, dehogy, ő nem a feleségem, hanem a lányom! - mondta nevetve.
- Oh, ne haragudj, nem tudtam, hogy van egy lányod is, csak azt hallottam, hogy pár éve elváltatok a férjeddel, és összejöttél egy fiatal szőke lánnyal, azért hittem azt... - magyaráztam zavartan.
- Semmi gond, nem tudhattad! - mondta. - Egyébként annak a kapcsolatnak már vége.
- Sajnálom!
- Ugyan! Az élet megy tovább! - mondta, majd miután végigmért, hozzátette - Találkozhatnánk valamikor és beülhetnénk egy italra!
- Igen, persze, jó lenne! - mondtam, mire odalépett hozzám, megölelt, mélyen a szemembe nézett, és elköszönt.
- Akkor majd hívlak! - szólt vissza a válla fölött, ahogy elsétált.
Zavartan válogattam tovább. Ez most mi akart lenni? Vajon tetszem neki? Vagy csak barátilag akart meghívni? Lehet nekem is érdemes lenne megpróbálnom egy nőt szeretni? Képes lennék rá? Az a furcsa érzés, amit nem sokkal ezelőtt éreztem, újra ficánkolni kezdett a gyomromban. Gyorsan elhessegettem, és elmentem felpróbálni a kiválasztott ruhákat. Csodák csodájára az egyik jó lett rám. Nahát, az első boltban, 10 perc alatt sikerült megvennem a tökéletes ruhát? Ilyen mázlim már nagyon rég volt! Talán akkor, mikor a menyasszonyi ruhámat találtam meg ugyanilyen hamar. Huh, inkább bele sem gondolok, hány éve volt az! A férjem egyik barátja segített nekem. Mennyire hálás voltam neki, hogy annyiszor mellettünk állt, az életünk minden nagyobb eseményénél! Még a férjemet is elkísérte néhányszor egy-egy hétvégi üzleti útra, mikor nekem a gyerekekkel otthon kellett maradnom. Ki gondolta volna, hogy aggódnom kéne? Keserűen emlékeztem vissza arra a csalódottságra, mikor a férjem bejelentette, hogy már nem a nőket szereti, és szeretné inkább vele leélni az életét. De hát nem hibáztathatom, hiszen nem tehet róla, hogy melyik nem felé vonzódik. Jaj ne, már megint az a bizarr érzés! Áh, biztos csak éhes vagyok! Gyorsan kifizettem a ruhát, s igyekeztem hamar összeválogatni az ebédez valókat a közeli szupermarketben.
Mielőtt hazaindultam volna, még meglátogattam a mosdót. Valahogy a piszoár látványa a női mellékhelyiségben még mindig olyan furcsa volt számomra. Főleg, mikor előttem állt oda egy szoknyába öltözött, szőke, hosszú hajú lány elvégezni a dolgát. Zavartan kaptam el a szemem, mert megint olyat láttam, amit nem akartam volna. Mikor már a kezemet mostam, a tükörben láttam, hogy bejön egy látszólag férfi ember.
- Mindenki az, aminek vallja magát, akárhogy is néz ki! Mindenkinek joga van meghatározni, hogy miként akar élni! - suttogtam halkan a tükörképemnek.
Ahogy csomagokkal megrakodva kimentem a főtérre, leültem az egyik padra, és elgondolkodva vártam a legjobb barátnőmet, Lilit.
- Szia! - köszönt rám vidáman, mikor odaért hozzám. - Tessék, itt a virágcsokor, amit kértél.
- Hű, ez gyönyörű! Jaj, de szeretlek! - mondtam neki, és megöleltem.
- Nagyon szívesen! - mondta kedvesen, de nem kerülte el figyelmem, hogy kissé távolabb húzódik tőlem. Reméltem, hogy nem értette félre a hálámat!
- Nagyon sajnálom, hogy be kellett zárnod a boltodat, mert te vagy a legtehetségesebb virágkötő, akit csak ismerek! Tényleg nem tudnál annyi kompromisszumot kötni, hogy kitedd azt a szivárványszínű táblát a bejárat fölé?
- Számomra a szivárvány mindig az Úr jelével lesz egyenlő, nem fogom másra használni! És a Biblia mindig ugyanaz marad, én nem írhatom át! - mondta.
- De hát annyi keresztény ismerősöm van, aki elfogadja. Nem a szeretet ennek a vallásnak a lényege?
- De igen! Isten maga a szeretet! Épp ezért hozta meg azokat a korlátokat, amik védenek bennünket. Már egyszer végignézte, hogyan pusztítja el magát az emberiség, mikor nincsenek szabályok. Nem emlékszel, mi volt azokon a tanórákon, mikor nem volt bent tanár, aki tartaná a rendet? Épp, hogy nem szedtük szét az osztályt!
- Igen, emlékszem. - mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem. - De akkor a többi felekezet miért tudott változtatni?
- A többi felekezet megtagadta a Bibliát, és bár névlegesen keresztény maradt, a gyakorlatban új vallást írt. Isten nevében cselekszenek, ám Isten szavával ellenkezőleg. A szeretet pont nem abban áll, hogy mindent megengedsz. Vagy te nem szólsz rá a gyerekedre, ha a forró kályhát akarja megfogni? Nem bünteted meg, ha valami számára károsat csinál, hogy máskor ne tegye? Ugyanazzal jutalmazod azt, aki megöntözi a virágokat, mint azt, aki letépdesi őket? Az a baj, hogy ez a világ felcseréli a jót és a rosszat, és látszólag felmenti az embert a tettei következménye alól. Pedig azok nem tűnnek el! S mindezek tetejébe egy gyámoltalan, jóhiszemű öregúrnak festik le Istent, aki csak arra van, hogy az embert kiszolgálja attól függetlenül, hogy ő jól vagy gonoszul cselekszik. Persze a tett minőségének megítélését is saját magukhoz mérik, nem az ő parancsolataihoz. Az Úr valóban hosszútűrő és kegyelmes. De harcosként fog visszatérni, aki megvédi az ő népét, és megbünteti a gonoszt, és az azt követőket. És ez az idő nagyon-nagyon közel van! - nézett rám.
Nem tudtam mit válaszolni. Csak néztem a szemébe, amely egyszerre tükrözött szomorúságot és örömöt, szeretet és haragot.
Ekkor egy egyenruhás lépett oda hozzánk.
- Az ott egy régi típusú Biblia? - mutatott rá a barátnőm táskájából kikandikáló könyvre.
- Igen!
- Miért nem égeti el ahelyett, hogy azzal a szennyel tömné az agyát? - mondta erre megvetően.
- Hiszem, hogy ez a könyv tartalmazza a színtiszta igazságot!
- Az a könyv már be van tiltva, már van egy új változata, amit használhat!
- A magát keresztény egyháznak nevező csoport új könyvére gondol, amiben a nekik tetsző parancsolatokat hagyták csak meg, illetve átírták azokat?
- Azok az igék vannak benne, amik nem irányulnak az emberiség fejlődése ellen. Azt ajánlom, fogja vissza magát, és nagyon gyorsan dobja ki azt! - mutatott rá újra a szóban forgó Bibliára.
- Soha nem fogom kidobni. Állíthat bármit a világ, a bűn akkor is bűn marad! Ezt te is tudod! Együtt tanultunk a főiskolán, kívülről tudtad ezeket az igeverseket! Miért tagadod meg mégis? Noé története, Szodoma és Gomora...
- Elég! - kiabálta a rendőr.
- Rómaiakhoz írt első levél...
Az egyenruhás férfi hirtelen előkapta a pisztolyát, és Lilire szegezte.
- Mit csinál? - ugrottam fel ijedten.
- Álljon félre! - szólt nekem.
A barátnőm egy ideig csendben ült, és könnyes szemmel nézett az egykori barátjára. Majd újra kinyitotta száját, és teljesen más hangon kezdett el beszélni. Valahogy erő volt a szavaiban.
- Íme titkot mondok nektek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk...
A férfi vörösödő fejjel, egyre hangosabban kiáltott rá. A fegyvert még mindig ráfogta. Nem tudtam, mit kellene tennem, teljesen lefagyva követtem az eseményeket.
- Azt mondtam, hogy elég!
- Mondom nektek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.
- Ha nem fogod be...
- Két asszony őröl együtt; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.
- ...AZONNAL...
- Ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.
- ... AKKOR LELŐLEK!!!
- Veled mi lesz, Jack? Felmész vagy itt maradsz? - kérdezte barátnőm szelíden.
Durrr. Egy iszonyúan hangos lövés dördült, Lili hátrabukott a padról, miközben valami meleg ráfröccsent a ruhámra és arcomra. Gépiesen nyúltam oda, majd ránéztem a kezemet összepiszkító piros folyadékra. Vér. A barátnőm vére. Nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam felfogni a történteket. Páran odasiettek hozzánk.
- Mi történt? - kérdezték.
- Ez a nő veszélyt jelentett a társadalomra. Nem volt hajlandó feladni azokat az eszméket, amivel másokat ellehetetlenített volna. - mondta Jack kissé zavartan - Ön... önvédelem volt! Rám támadt!
Még mindig szótlanul, földbegyökerezett lábban néztem magam elé. Az emberek, miután meglátták a kikandikáló Bibliát, szépen lassan ott hagytak minket. Pár egyenruhás elvitte Lili testét.
- Menjen haza, és mosakodjon meg. Nyugodjon meg, Lili megérdemelte, amit kapott. Aki másokat kirekeszt, megérdemli, hogy őt is kirekesszék! Nem volt joga ahhoz, hogy ráerőltesse másra a saját elképzeléseit! Veszélyes volt! Menjen haza, és felejtse el! Erről az esetről pedig ne beszéljen senkinek, ez meg sem történt! - mondta nekem Jack szigorúan, majd döbbent tekintetemet látva hozzátette: - Jól tudja, hogy olyan besúgóhálózatunk van, hogy hamar kiderülne, ha eljárna a szája!
- És mi lesz a temetéssel? - kérdeztem.
- Kinek a temetésével? - húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét.
Akkor megértettem. Lassan felvettem a szatyraimat, és hazaindultam. Otthon gépiesen fejtettem le magamról a véres ruhákat, hogy átöltözzek, majd a tükör elé állva remegő kézzel próbáltam letörölni az arcomról is a piros pöttyöket.
- Ezek a változások hozzák el a békét és a boldog jövőt. Ezek a változások normálisak, és ezek kellenek ahhoz, hogy senkinek se kelljen többé félelemben élnie. Aki ellene áll, az akadályozza az emberiség kiteljesedését, ezért ha őket eltávolítjuk az útból, utána már minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz...- suttogtam a tükörképemet nézve a mondatokat, amiket már évek óta újra és újra elismételtem magamnak.
Néhány nyugtató és pár pohár bor megivása után kicsit megnyugodtam. Egyszerűen ki akartam törölni a délelőtt folyamán történteket a fejemből, mire a fiúk hazaérnek.
Nem sokkal azután, hogy kész lett az ebéd, már csöngettek is. Meglepetésemre csak a két fiam állt az ajtóban.
- És hol a barátnőd? - kérdeztem a nagyobbiktól.
- Hát... Inkább menjünk be, és üljünk le. - válaszolta.
Így hát bementünk a nappaliba. Én elhelyezkedtem a kedvenc kis fotelemben, ők pedig velem szemben a kanapén.
- Nos, amint mondtuk, nagy bejelentenivalónk van. - kezdte el a mondandóját.
- Igen, tudom. - mosolyogtam rájuk, bár így már lövésem sem volt, hogy mi lehet az.
- Az a helyzet, hogy Robbal úgy döntöttünk, hogy... - itt furcsa tekintettel ránézett az öccsére. - hogy összeházasodunk.
Kicsit bizarr módon kitört belőlem a nevetés. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen délelőtt után képes vagyok rá, de úgy tűnt, mégis. Azonban egy pár másodperc után rájöttem, hogy komolyan gondolják. Megrökönyödve néztem rájuk.
- Tudom, egy kicsit talán hirtelen jött. - folytatta Chris. - De jó pár rossz kapcsolat után rájöttünk, hogy igazából mi mindig kiálltunk egymás mellett, mindig is jól éreztük együtt magunkat, és.... és aztán azt is felfedeztük, hogy tudunk vonzódni egymáshoz.
- De ilyet egyáltalán lehet? - tört ki belőlem a kérdés.
- Igen, már találtunk egy anyakönyvvezetőt, aki összeadna minket. Azt mondta, nem egyedi eset, hogy testvérek házasodnak. Igazából az egyedüli akadály a rendellenességgel születendő utód kockázata lenne, ami nálunk ugyebár nem játszik, mivel mi majd adoptálni szeretnénk.
Némán meredtem magam elé.
- A szerelem az szerelem, Mindenkinek joga van azt szeretni, akit csak akar, azzal házasodni, akivel akar, ha azzal nem bántalmaz vagy veszélyeztet mást, illetve ha mindketten döntésképes, felelős felnőttek. - mondtam el magamban a már sokszor hangoztatott sablonszöveget. Az az ismerős frusztráló érzet újra fel akart törni bennem, de az agyammal lenyomtam. A fiaimra egyik kizáró tényező sem igaz, így ha szeretem őket, nem foszthatom meg őket a boldogságtól!
Bár minden erőmet össze kellett szednem hozzá, felhúztam arcomra a legelfogadóbb mosolyomat, és odamentem gratulálni hozzájuk. Egész ebéd alatt viseltem ezt a vidám álarcot, s magam is meglepődtem, milyen jó színészi képességekkel rendelkezem. Mert miközben könnyedén cseverésztem a jegyespárral, belül éreztem, hogy darabokra hullok. Ám miután elköszöntem tőlük, s bezártam az ajtót, a rég elfojtott érzelmek támadásba lendültek és kíméletlenül érték el azt, hogy végre kitörhessenek. Lassan besétáltam a nappaliba, kezemben az esküvői meghívóval, amit már át is adtak nekem a délután folyamán. Lerogytam a kanapéra.
- Ez... nem... normális! Ez... NEM... normális... EZ NEM NORMÁLIS! - fakadtam ki könnyek között, miközben apró darabokra téptem a meghívót.
Felpattantam, és elkezdtem törni-zúzni a szobában. Azonos nemű párokat ábrázoló fotók, szobrok, plakátok, zászlók... mind-mind a földön végezték...darabokban.
- Nem normális, nem normális! - csak ezt tudtam hajtogatni hisztérikusan.
A tekintetem ekkor egy fényképre esett, amin Lilivel nevetünk boldogan a kamerába. A kezembe vettem.
- Én ezt nem akartam! - a könnyek megállíthatatlanul törtek utat szememből. - Én nem így képzeltem el a változást! Én csak azt akartam, hogy mindenki boldog legyen! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! - zokogtam. Mintha az egész világ egy pillanat alatt összeomlott volna. Mintha minden csak délibáb lenne! Teljesen elvesztettem a normalitást érzékelő belső meggyőződésemet, már semmiben sem voltam biztos, nem volt kapaszkodó pont, ami segített volna talpon maradni. Már azt sem tudtam, hogy ki vagyok egyáltalán.
Óvatosan letettem a képet az asztalra, majd odamentem az egyik épen maradt szoborhoz, ami egy rabszolganőt ábrázolt. Lassan kinyitottam a lakatot, lefejtettem róla a hosszú láncot, majd felvettem a földről a súlyzóm, és kisétáltam a teraszra a medencéhez. Leültem, és egy ideig szótlanul bámultam a vizet...
Kopogtattak az ajtón, és ez rögtön visszahúzott a jelenbe. Egy orvos végzett el pár vizsgálatot rajtam, majd azt mondta, hazamehetek. Haza? Nem éreztem úgy, hogy nekem lenne olyan.
Ahogy beléptem a házba, a nagy rendetlenség újra eszembe juttatta a fájdalmas emlékeket, amikből azt hittem, a halál majd ki fog tudni menteni. De ha az nem, akkor mi?
Hirtelen óriási robajt hallottam kintről, amit újabb hangzavar és sikolyok követtek. Rémülten rántottam fel az ajtót, és szaladtam ki az utcára. Megannyi autó állt keresztbe az úton, hisztérikusan rohangáltak az emberek, a legtöbbjük neveket kiabált.
- Hova tűnt? Az előbb még itt volt! - kiabált riadtan egy nő.
Egy másik kétségbeesetten tapogatta a hasát. - Eltűnt, eltűnt a hasamból a gyerekem! - kiabálta.
Lassan, nagyon lassan kezdett leesni, hogy mi történhetett. Megfordultam, és bementem a házba, hogy kikeressem a könyvet, ami a további menetrendet tartalmazza. Közben kétségbeesetten próbáltam elérni a fiaimat. Nagy nehezen megtaláltam az egyik fiók mélyén a Bibliát, amit még Lilitől kaptam, majd leültem vele a kanapéra. Ekkor a TV hirtelen megszólalt, be volt állítva a funkció, hogy a hírek kezdetén bekapcsoljon.
- Emberek milliói tűntek el a föld minden tájáról egyszerre a mai délután folyamán, rengeteg balesetet okozva ezzel. A kórházak beteltek, a tűzoltók mind munkába állíttattak, a telefonvonalak leterheltek. Mindezek ellenére arra kérjük kedves nézőinket, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Nagy valószínűséggel valamilyen UFO-támadás érte a földet, vagy valamilyen titokban tartott kísérletezés állhat a történés mögött. Mindenesetre a szakemberek már dolgoznak a helyzet megoldásán.,,
Kikapcsoltam a TV-t, mert miközben hallgattam, az a furcsa érzés újra elkezdett feltörni a gyomrom tájékán. Továbbra sem tudtam elérni egyik fiamat sem. Így hát elkezdtem olvasni a könyvet, ami mindezidáig semmit sem jelentett nekem, pedig minden sebemre gyógyírként hatott. Valahogy a sorok, amik eddig értelmetlennek tűntek, most megrendíthetetlen igazságként szóltak hozzám. Végre megláttam, hogy Isten az egyedüli jó, és semmi sem lehet rosszabb annál, mint az Ő jelenlététől elválasztva élni. Fel kellett ismernem azt a rémisztő tényt is, hogy lemaradtunk az elragadtatásról, és a világ a végidők leggonoszabb szakaszába lépett. Elviselhetetlenül tört rám a bűntudat, hogy miért nem hallgattam Lilire, mert tudtam, hogy ezzel a fiaimat is magammal rántottam. Zokogva borultam le a földre, hogy bocsánatot kérjek az Úrtól, akkor és ott elfogadtam Jézust megváltómnak, és behívtam az életembe. Remegve esdekeltem a fiaimért is, és csak reménykedni tudtam, hogy nem teszem ezt túl későn, és még lesz esélyük nekik is meghozni ezt a döntést. Tudtam, hogy akármilyen szörnyűség vár rám, ki kell tartanom, hogy ha mindennek vége, az Úrhoz mehessek, és ne azok a sötét lények várjanak, akiktől még most is borsódzott a hátam. Ismét csak könyörögni tudtam, hogy adja meg ehhez az erőt. Eltökélten felálltam. Eldöntöttem, hogy ameddig csak lélegzem, harcolni fogok a gonosz ámítása ellen, hogy minél többeket megmenthessen rajtam keresztül az Úr, még ha valószínűleg meg is kell halnom ezért. Furcsa mód egy nap leforgása alatt másodszor voltam kész arra, hogy letegyem az életem, de most nem a kétségbeesés hajtott, hanem a rendületlen hit. Újra éreztem azt az érdekes érzést a gyomromban, de most nem kellemetlenséget, hanem egy megmagyarázhatatlan nyugalmat hozott fel bennem. S akkor rájöttem, hogy ez a furcsa dolog nem más, mint a lelkiismeretem.
Róma 1 https://www.biblia.hu/biblia_k/k_45_1.htm
1 Kor 15 : 52 https://www.biblia.hu/biblia_k/k_46_15.htm
Luk 17 : 34-36 https://www.biblia.hu/biblia_k/k_42_17.htm