Az álom

   Az óra kíméletlenül berregte az ismerős ébresztőt, nagyokat ásítva keltem ki az ágyból. Szemem az éjjeliszekrényre állított naptárra tévedt: 2028. november 24. Az ablakon kinézve szürkén pislogott vissza az ég, esőcseppek kopogtak a hideg üvegen. Halkan felöltöztem, és átmentem kislányom szobájába. Izgatottan szaladt oda hozzám, neki valahogy könnyebben ment az ébredés. Ma végre villamossal megyünk iskolába! - kiáltotta boldogan. Na igen, az autó szervizben van, így olyat kell tennem, amit a 8 év alatt nem sokszor csináltam: ki kell merészkednem az én ártatlan, törékeny kislányommal az utcára. Ugye butaságnak hangzik? Nem nagy dolog végigsétálni az úton, felszállni a villamosra, majd pár megállóval később leszállni és begyalogolni az iskolába... Talán egy tíz éve ez nem okozott volna gondot. De ma... Beleborzongtam a gondolatba.

   A reggeli készülődés után fogamat összeszorítva nyitottam ki a bejárati ajtót. Rámosolyogtam Lizára, a pajkos kék szemek ragyogva néztek vissza rám. Elindultunk. A mi kis utcánk csendes és kihalt volt, megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Aztán bekanyarodtunk a közeli térre. A szemem rögtön a szemben kifeszített óriásplakátra tévedt. Két bikinis nő ült azon egymásba gabalyodva, arcukon az oly gyakran látható leplezetlen érzékiség. Mit csinálnak azok a nénik és miért néznek olyan furcsa tekintettel? - jött rögtön a zavarba ejtő kérdés kislányom szájából. Ezt még most nem magyarázhatom el neked, de ha nagyobb leszel, ígérem, el fogom mondani - mondtam őszintén neki, s igyekeztem úgy irányítani lépteinket, hogy ne bámuljanak ránk a rideg szemek. Az utcán férfiak férfiakkal és nők nőkkel jöttek kézen fogva, egyesek megálltak, hogy egymás szájához tapadva percekig tartó "nyelvcsatát" vívjanak a szemünk előtt. Sokukon hiányos vagy átlátszó öltözet volt, így csak az nem nézhette meg minden porcikájukat, aki volt olyan szerencsés, hogy tekintetét véletlenül sem járatta irányukban. Belül sírva könyörögtem az Úrhoz: Kérlek, ne engedd, hogy ezek hatással legyenek rá!

   Felszálltunk a villamosra. Egy ideig szótlanul utaztunk, óvatosan méregettem kislányom arcát, aki komor tekintettel meredt maga elé. A reggeli boldog izgalom teljesen eltűnt szeméből. Kivettem a táskából kedvenc mesekönyvét és felé nyújtottam. Hálásan vette el tőlem, és elkezdte lapozgatni. Megkönnyebbülten láttam, hogy teljesen leköti figyelmét. Legalább az ezutáni eseményeket nem látja!

   A következő megállónál egy férfi szállt fel két nővel az oldalán. Leült egy ülésre, egyik nő az egyik térdére, másik nő a másikra. Felváltva tüntette ki őket figyelmével és szájával. Láttam, hogy mindhármuk ujján ugyanolyan karikagyűrű fénylik. Szomorúan néztem le lábam elé. A földön a mai újság egyik példánya hevert. Felvettem, majd lapozgatni kezdtem. Az új törvénymódosítás szerint 6 főre emelték a házasodható "felek" számát. Íme az első férfi, aki 2 férfi és 3 nő boldog férje lehet. - kiáltotta harsányan az első cikk címe. Éreztem, ahogy a reggeli szendvics kezd kényelmetlenül mocorogni a gyomromban, így gyorsan tovább is lapoztam.

   Megerőszakoltak egy újonnan érkezett lányt a helyi középiskolában. Bár sokan hallották a sikoltást, senki sem kelt védelmére. Szörnyülködve folytattam a cikk olvasását. C. M. hétfő reggel kezdte tanulmányait a helyi középiskolában, ahol 2023 óta jogerős törvények szabályozzák a mosdók, öltözők és zuhanyzók használatát. Az adott cikkely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy biológiai nemétől függetlenül, önmaga által vélt nemi identitása szerint válassza meg azt, hogy a női vagy a férfi mosdóban/öltözőben/zuhanyzóban kívánja elintézni dolgait. M. épp zuhanyzáshoz készülődött, mikor támadója, K. L. megjelent a fürdőben, aki biológiailag ugyan férfi volt, de előzőleg nőként definiálta magát. Sajnos, mint utólag kiderült, ez hamis állítás volt. Bár a lány a támadás előtt még tudott egy hangosat sikoltani, senki sem vette azt komolyan, hiszen sokszor előfordult, hogy újonnan érkező diák a szokatlanság miatt megijedt, mikor először látott más biológiai nemű egyént a zuhanyzóban. L. később elmondta, hogy csak pillanatnyi zavar keletkezett az identitásában, valójában mégiscsak nőnek érzi magát, valószínűleg csak a sok stressz és nyomás okozhatta a történteket. A bíróság egy magas összegű kártérítést szabott ki, ami azonban csak nem sokkal haladja meg azt az összeget, amit M. szüleire róttak ki, amiért tüntetést szerveztek a 2023-as törvénymódosítás eltörlésére. Az iskola szóvivője elmondta, hogy nagyon sajnálják az esetet, azonban emiatt nem akarják korlátozni tanulóikat olyan maradi határozatokkal, amik elrendelik, hogy mindenki a biológiai neme szerint válassza meg azt, hol szeretné ügyeit elvégezni.

   Egy pár éve nagyon megrendültem volna egy ilyen hír hallatán, de sajnos ma már ez nem okozott különösebb meglepetést, ahogyan az ezt követő cikk sem, ami arról számolt be, hogy a strandokon eltörölték a kötelező fürdőruha-viseletet. A sorok ahhoz a "tényhez" igyekeztek támaszt nyújtani, hogy senkinek sincs joga korlátozni a másikat abban, hogy egy szórakozást kínáló közhelyen milyen ruházatban - illetve ruházat nélkül - akar megjelenni. Aki nem szeretne pucér testfelületet látni, az amúgy se menjen strandra, akit pedig zavar, egyszerűen csak ne nézze. A cikk írója szerint fontos, hogy szolidaritással legyünk mások igényeire, amennyiben azok nem okoznak kárt nekünk. Arra a kérdésre, hogy vajon ez nem befolyásolja-e negatívan a gyermekek lelki fejlődését az a válasz érkezett, hogy a gyermekeknek fontos, hogy időben szembesüljenek a két biológiai választási lehetőséggel a nemi identitást illetően, de ha mégsem szeretnénk, hogy gyermekünk ilyesfajta dolgokkal szembesüljön, jobban tesszük, ha egy lakatlan szigetre költözünk, hiszen szinte mindenfelől érkeznek hasonló ingerek, amiket úgysem tudunk megakadályozni - és nincs is rá szükség. Szenvtelenül olvastam a cukros mázba bújtatott hamis gondolatokat, nem tudott újabb megrendülést okozni bennem arra vonatkozóan, hogy mennyit változott az emberi gondolkodásmód. Azonban a következő hír célegyenes dobással ütötte ki a biztosítékot.

   Az újabb törvénymódosítás szerint végre rokonok is köthetnek házasságot bizonyos feltételek megtartása mellett. A cikk szerint, ha sikerül kiküszöbölni, hogy a vérfertőzéses kapcsolatból adódóan valamilyen fogyatékkal élő utód szülessen, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy rokonok egymással közös megegyezésen, biológiai nemüktől függetlenül házasságot köthessenek. Ez a kijelentés még az olyan közeli kapcsolatokra is érvényes, mint például az apa-lánya, öcs-báty rokonság...

   Ha nem a szemem előtt játszódott volna le az elmúlt 10 év világi erkölcsének átalakulása, nem hittem volna a "fülemnek". De ezen idő alatt megtanultam, hogy ami ma abszurdnak és bizarrnak tűnik, az másnapra teljesen elfogadottá válhat, ha eléggé hangzatos eszmékkel támasztják alá, s jaj annak, aki a "fejlődés" útjában áll!

Végre leszállhattunk az öreg villamosról. Csendesen lépkedve indultunk el az iskola felé. Egy pár perc múlva ismerős hang ütötte meg fülünket. Egy régi kedves barátnőm jött oda hozzánk. Mikor egymás elé értünk, zavartan megálltunk, tétován kezet ráztunk. Egy pár éve nevetve egymás nyakába borultunk volna, s nyomtunk volna két cuppanós puszit egymás arcára. De a mai világban ezt már nem tehettük meg. Az emberek óvatossá váltak. Nem tudhattad, hogy ha két nő az utcán megölelte egymást, azt csak barátként tették-e. Éppen ezért megannyi pletykát indított el egy-egy ilyen azelőtt természetesnek vett mozdulat. Persze nem ez volt az egyedüli ok. A barátnők, barátok egyre inkább tartották az egy lépés távolságot, nehogy a másik fél félreértse közeledésüket, vagy olyan vágyak keljenek életre, amiket nem szerettek volna felébreszteni. Minden természettől fogva való dolog leomlani látszott, az emberek nem tudtak mibe kapaszkodni, sokszor még a saját érzéseikben sem bíztak meg. Váltottunk pár szót a barátnőmmel, majd sietve tovább indultunk.

   Megálltunk a piros lámpánál, ahol egy szoknyát viselő férfi mormogott épp csúnya szavakat maga elé, kifejezve nemtetszését a lámpa színére. Anya, miért beszél ilyen csúnyán a bácsi? - kérdezte a kislányom megszeppenve. A "bácsi" szúrós tekintettel nézett ránk. Nem bácsi, hanem NÉNI! - förmedt ránk. De hát olyan hangja van, mit egy bácsinak! - mondta a kislányom csodálkozva. Szerencsére ekkor a lámpa zöldre váltott, s a "néni" egy "jobb lesz, ha megneveli a gyerekét!" "jótanáccsal" otthagyott minket. Végre megérkeztünk az iskola kapujához. Egy csapat idősebb fiú ért oda velünk együtt, s szemrebbenés nélkül betolakodtak elénk. Szomorúan sóhajtottam. A nők felé való udvariasság kiveszett a fiúkból és férfiakból. De hát ezen nincs mit csodálkozni. A női és férfi szerepek egyre inkább összemosódtak, és ez hatással volt a két nem egymás felé való viszonyulására is. Nem tudhattad, hogy egy udvarias gesztust örömmel vagy sértődötten fogadja-e a másik. Ha egy férfi megadta a régi világ szerinti illedelmet egy nő felé, aki közben már férfiként élt, de ez nem teljesen látszódott külsején, könnyen felháborodást kelthetett benne a várt köszönet helyett.

   Végre beértünk a tanterem előtti folyosóra. Liza hamar túltette magát a reggeli megrázkódtatáson, és izgatottan állt neki az öltözésnek, ugyanis ma került megrendezésre az a futóverseny, ahol talán megnyerheti élete első aranyérmét. Hosszan megöleltem, és elköszöntem tőle. Lesétáltam a lépcsőn, ahol elvétve egy-egy párocska ölelkezett. Sokuk éppen most kezdte az első osztályt, de már olyan dolgokat megéltek, amiket én még felnőttként sem. Az évek során az egymás iránti szexuális vágy kiélése egyre korábbi és korábbi életkorra tolódott, és ezt a különböző médiacikkek csak még inkább támogatták. Fejemet csóválva mentem be az öltözőbe, ahol felvettem fehér "egyenruhám", majd nekiálltam a piszkos edények mosogatásának.

   A konyhával szemben állt a tanári ajtaja, ami most csukva bámult rám. Épp értekezlet volt. Egy pár éve ilyenkor még én is ott csücsültem bent, de kirúgtak az állásomból, mert nem voltam hajlandó aláírni a nyilatkozatot, hogy magánemberként is egyetértek a nemrég megjelent erkölcsi szabályzatokkal, mert nem volt összeegyeztethető a hitemmel. A tanári kar nagy része nem is szólt hozzám ezután, mondván kirekesztő és rasszista vagyok. Nem is igen örültek annak, hogy az igazgató kegyelemből megengedte, hogy konyhásként folytassam a munkát az iskolában. Csak a gyermekkori barátnőm, Darla volt az, aki mindig kedves volt velem, és a nem gyenge népszerűtlenségem ellenére sokszor meglátogatott.

   Az órák lassan múltak egymás után. Izgatottan vártam, hogy mikor jön Liza, hogy beszámoljon a futóverseny eredményéről. Végre megérkezett. Arca ki volt pirosodva, nyakában ezüstösen csillogott az érem. Nahát, második lettél, milyen ügyes vagy, nagyon büszke vagyok rád! - mentem oda hozzá boldogan, felvettem, és megpörgettem magam körül. Mikor letettem, láttam azt a szomorúságot a szemében, amit egy anya sosem szeretne látni gyermekén. Nem kell csalódottnak lenned, a második hely is gyönyörű helyezés! - próbáltam vigasztalni - mesélj, mi történt?

  - Nagyon gyorsan futottam, még sosem sikerült ennyire gyorsan - mosolyodott el. - Alexander győzött. Vagyis egy éve már Alexának kell hívnunk, mert úgy döntött, hogy lányként szeretne élni.

   Megdöbbenve néztem rá. - És ő is a lányokkal futott, nem a fiúkkal? - kérdeztem.

 - Persze. A tanárnő szerint mindenki oda tartozik, aminek vallja magát. - válaszolta. - Ne félj, anya, egyáltalán nem bánt, hogy második lettem. Ezért is nagyon hálás vagyok az Úrnak! - tette hozzá.

   A megrökönyödés mellett büszkeség és hála töltött el e szavakra. Akkor miért vagy ilyen szomorú? - kérdeztem meg őt egy pár pillanat múlva. Lizi sóhajtva leült egy székre, arcának kifejezése bajsejtelmet hozott a szívemre.

   - Új szabályokat hoztak az osztályban. A jövőhéten mindenkinek fiúként kell viselkednie, az azt követő héten pedig mindenkinek lányként. Úgy fogunk öltözni, olyan játékokat fogunk játszani, úgy fogunk tevékenykedni, ahogy egy fiú, majd ahogy egy lány tenné. A tanárok szerint ez majd segíteni fog nekünk dönteni, hogy hogyan szeretnénk élni. De én nem akarok fiúként viselkedni! - pityeredett el az utolsó mondatánál. Átöleltem, s próbáltam vigasztalni. Gyengéden eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

  - Nem fogsz jönni iskolába az elkövetkező két hétben! Nemsokára sikerül elintéznem a papírokat, kiíratlak innen, s felvesznek téged az egyházi iskolába! Addig valahogy megpróbáljuk kijátszani ezeket a buta törvényeket! - ígértem neki elszántam. Ahogy beszéltem, megláttam egy árnyékot magam mellett. Ijedten hátrafordultam, de megkönnyebbültem láttam, hogy csak Darla áll az ajtóban. Nem tudtam, mennyit hallott a beszélgetésünkből, de a következő szavai választ adtak.

  - Nagyon sajnálom, de nem ajánlatos ellene állni ennek. Ezt a módszert mindenhol be fogják vezetni, és törvénybe is hozzák pár napon belül. Az iskolákat pedig, amik nem hajlandóak ezt elfogadni, éveken belül be fogják zárni. Kérlek, legyél észnél! Ha most Liza nem jön iskolába, rád is küldhetik a gyámügyet!

   Ezt te nem értheted - válaszoltam szomorúan - nem engedhetem, hogy ez megtörténjen! Van egy közeli orvos barátom, aki ki fogja őt írni erre a két hétre. Aztán majd megpróbálok kitalálni valamit. Kérlek, ne szólj senkinek, hogy beszéltünk erről, s ha kérdezik, mondd, hogy te is láttad, hogy Liza nem érzi jól magát!

   Darla összeráncolta szemöldökét, ami egy pillanatra megijesztett, de aztán szája szelíd mosolyra húzódott, s bólintott. Köszönöm! - sóhajtottam hálásan.

   Nem kellett sokat aludni, s az újságok kíméletlenül zúdították ránk a hírt az említett törvény elfogadásáról. Szerencsére sikerült Lizának igazolást szereznem, ami legalább elodázta az ebből fakadó problémát. Péntek délután megkönnyebbülve léptem át a bejárati ajtó küszöbét. Végre két hétig nyugalomban lesz a lányom!

   A hétvégén igyekezett sok időt együtt tölteni a család. Olyan jól éreztük magunkat! Senki sem gondolta, hogy ez a csodálatos hétvége egy pillanat alatt rémálommá fog változni. Épp a vasárnapi ebédet fogyasztottuk, mikor csengettek. Meglepődtem, hiszen nem vártunk vendégeket. A férjem nyitott ajtót. A szobába beszűrődő komoly, hivatalos hangok megriasztottak, amit csak fokozott a szobába visszatérő férjem gondterhelt arca. Lassan leült, komolyan rám nézett.

   - Úgy tűnik, az iskola valahonnan megtudta, hogy Liza nem beteg, és csak mi akartuk ezt elhitetni. Hétfőre tárgyalásra idéztek be bennünket.

  - Tárgyalásra? Miért? Mit akarnak elérni? - kérdeztem értetlenül. A férjem behunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd csak ezután válaszolt. Nem kerülte el figyelmem, hogy nem mert rám nézni, és szempillái alól könnycseppek kezdtek legördülni.

  - Azért, hogy kivizsgálják, nem jelentünk-e veszélyt Liza fejlődésére. Ha ezt sikerül bebizonyítaniuk, elvehetik tőlünk.

   Magam elé meredtem. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Ez nem lehetséges! Egyszer csak egy meleg kéz szorította meg a vállam. Észre sem vettem, ahogy odajött hozzám. - Nem szabad feladnunk! Hinnünk kell, hogy mint annyi mindenen, az Úr ezen is át fog minket segíteni! - mondta bátorítóan. Szó nélkül bólintottam, majd felálltam, s megöleltem őt. Tudtam, hogy bármi történjék is, a végsőkig harcolni fogunk a lányunkért!

   A tárgyalásig fennmaradó órák viharos gyorsasággal elmúltak. Szinte még fel sem ocsúdtam a megdöbbenésből, s máris a tárgyalóteremben találtam magam a férjem mellett. De a váratlan fordulatoknak ezzel nem volt vége.

   A vád első tanúként Darlát szólította. Mintha jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba. Szinte semmit sem hallottam abból, amit mondott, a fülem zúgott, s csak bámultam magam elé. Az én kedves barátnőm, aki annyiszor mellém állt, most végül elárult. Erőt vettem magamon, hogy a szemébe nézzek, de ő nem nézett rám, még akkor is kerülte a tekintetem, mikor könnyezve elhaladt mellettünk, hogy a helyére menjen. Nekünk nem volt tanúnk. Akik elég bátrak lettek volna, hogy kiálljanak mellettünk ebben az ügyben, távol voltak. Így látszólag védelem nélkül álltunk szemben vádlóinkkal.

   A vádak, amelyeket felhoztak ellenünk, éles tőrként hatoltak belém. Az ügyész kemény, rideg szavakat vágott hozzánk, úgy éreztem magam, mintha egy közveszélyes gyilkos lennék, akitől meg kell védeni a társadalmat.

   - Nem engedhetjük meg, hogy ezek a prűd, konzervatív emberek korlátozzák ennek az ártatlan kislánynak életét! Ráerőszakolják hitüket és nézetüket, amelyek ráadásul orvul szembeállnak a mai erkölcsi nézetekkel! Egy olyan valakit próbálnak nevelni, aki nem hajt fejet az államnak, s aki nem fogja tudni megtartani a törvényeket, ezért folyton lázadni fog! A kereszténység elavult, elbukott! Milyen jogon mondja meg egy ősrégi könyv, hogy kinek hogyan kell élnie, és hogy kik bűnösök és kik nem? Ha valaki nem fogad el egy embercsoportot, akkor azt mi sem fogjuk elfogadni! Én azt mondom, nem bűn, ha az ilyen embereket el akarjuk távolítani a társadalmunkból! Ha voltak olyan keresztény egyházak, akik tudtak alkalmazkodni, akkor nekik is tudni kéne! Ha pedig nem, be kell őket börtönözni, a gyermekeiket pedig olyasvalakinek adni, aki anélkül neveli őket, hogy megpróbálná rájuk erőltetni saját nézetét!

   A beszéd után lelkes üdvrivalgás tört ki a teremben, majd ezt követően gyűlölködve szórták ránk a becsmérlő kifejezéseket. Csendet! - szólt a bíró menydörgő hangja. - Most pedig szólítom a szülőket, hogy mondják el védőbeszédjüket! Már ha ezek után tudnak olyat mondani, ami megmagyarázná szívtelen viselkedésüket! - tette hozzá gúnyosan.

  Öntudatlanul mentem ki, fogalmam sincs, a lábam hogyan tudott engedelmeskedni nekem. Leültem. A kezem remegett, férjem gyengéden a két kezébe fogta. Nem érdekelt, hogy hány ember néz rám épp gyűlölettel és acsarkodva. Az egyetlen, ami érdekelt az az, hogy megvédjem a kislányom, s kiálljak a hitem mellett. Tudtam, ha megtagadom Krisztust, minden elveszik.

   - Tisztelt hallgatóság! - kezdte el férjem a beszédet. Hangja erősen csengett, mintha nem is az övé lenne. - Önök azzal vádolnak minket, hogy veszélyt jelentünk a kislányunkra, a társadalomra, mert nem vagyunk hajlandóak feladni hitünket. Bátran jelentem ki, hogy keresztények vagyunk, és ezen semmilyen törvény nem tud változtatni! A mi Istenünk egy régi könyvben kijelentette, hogy Neki mik az erkölcsi elvárásai, és hisszük, hogy bár a világ változik, ezek a kijelentések örökkévalók. A homoszexualitás, a paráznaság számunkra nem elfogadhatóak, akárhogy is próbálja a közvélemény lenyomni a torkunkon. Aki így akar élni, hát tegye, az ő döntése, mindenki elszámol majd a tettei következményeivel. De ne várják el tőlünk, hogy jó képet vágjunk hozzá, és támogassuk ezeket az ügyeket! 

   Nem gyűlöljük azokat, akik ezt az életformát választják, sőt, szeretnénk nekik segíteni. De nem hiszem, hogy ezt azzal tennénk meg, hogy asszisztálunk a bűnükben, hogy aztán örökkévalóságot egy olyan helyen kelljen tölteniük, amit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok! Mi meg szeretnénk ismertetni velük azt a Valakit, aki minket is kihozott a hiábavaló, céltalan, bűnös életből. 

  Elég volt azokból az egyházakból és "tanítókból", akik nézeteikbe a világi trendeket asszimilálták csak azért, hogy tagszámuk növekedjenek! Mi nem azt fogjuk hirdetni, ami a világnak kedves, hanem azt, ami az igazság, mert mi nemcsak a földi egyházba szeretnénk invitálni az embereket, hanem az égibe. Az egyetlenbe, ami örökkévaló, és amiben nem változik az erkölcs! Ha valaki nem akar csatlakozni, szíve joga, ha valakinek nem tetszik, amit mondunk, és ezért megutál, hát tegye! Mi nem fogunk utánamenni és rákényszeríteni, hogy értsen egyet velünk! Minket nem zavar, ha valakinek más a véleménye, mert tudjuk, mi az igazság, és azt is, hogy egyszer majd mindenki számára ki fog derülni. Amit kérünk, az az, hogy ne kelljen rossznak mondanunk, amit jónak hiszünk, s ne kelljen jónak mondanunk, amit rossznak! 

   Az Önök elméletében az a bökkenő, hogy sosincs teljes törvénynélküliség, mint ahogyan azt állítják! A nagy neoliberalizmus is szül törvényeket és nem elfogadást. Önök azzal vádolnak, hogy mi nem fogadjuk el a homoszexualitást, és emiatt nincs szeretet e világban. De kérdem én, mennyivel nemesebb az a cselekedet, hogy önök ki akarják irtani a kereszténységet, vagy teljesen át akarják formálni, ami egy igaz hitrendszerben nem lehetséges, mert a törvények változhatatlanok? Naiv dolog azt hinni, hogy elérhető ebben a társadalomban, hogy ne legyen olyan réteg, ami nem elfogadott, maximum csak átveszi a helyét egy másik. Az önök érvei önmagukba szúrnak tőrt! Hogyan akarnak kiharcolni szeretetet egy réteg felé az elfogadást hangoztatva, miközben ugyanezzel meggyűlöltetnek egy másik közösséget? Vagy ez a "mindenkit elfogadni úgy, ahogy van" szlogen csak arra érvényes, amit önök jónak tartanak? Miért nem maradhat meg a vélemény szabadsága a nagy szabadelvűségben, ami az egyik legfontosabb sajátossága és egyedisége az embernek? A neoliberalizmus láthatatlan törvénye, hogy nem mondhatod ki a véleményed, ha az nem egyezik az emberek gondolkozására kent mázzal, mert azzal bomlasztod az ügyesen kreált "egységet". A keresztények nem gyűlölködnek azok felé, akik homoszexuálisak, azok felé sem, akik részegesek, akik házasságon kívül élnek szexuális életet, akik tiszteletlenül beszélnek a szüleikkel, és még sorolhatnám! Figyelmeztetik az embereket, hogy bűn, amit tesznek, de nem gyűlölik őket, ahogyan azt önök állítják! Nekem is van számos barátom, aki ezek közül követ el valamit, s bár nem díjazom, amit tesznek, s tudják, hogy az én nézetem szerint az bűn, ugyanúgy barátok vagyunk és szeretjük egymást!

   Önök jól tudják, hogy senki sem dönthet a másik ember helyett. Befolyásolni lehet, de dönteni nem tud helyette. Az, hogy mi hogy neveljük a lányomat, a mi dolgunk. Akárhogy is akarnánk, nem tudnánk dönteni helyette, hogy milyen utat válasszon. De a legjobbat szeretnénk neki, és éppen ezért állítunk fel neki korlátokat, hogy védelmezzük. Bár a genderizmus félelem nélkül törli el a természetből fakadó határokat, én mégis hiszem, hogy mi, a szülei vagyunk azok, akik leginkább szeretjük őt, hiszen ő a mi vérünk! És mi szeretnénk őt olyan szeretetben nevelni, ahogyan mi nevelkedtünk! A legnagyobb törés a lányunk számára nem az, hogy a biológiai neme szerint viseltetünk feléje, hanem az, hogy ideráncigáltak minket a tárgyalóterembe egy olyan dolog miatt, ami pár éve jog szerint teljesen magánügynek számított, de most ezt az ősi jogot eltörölték azért, hogy egy olyat tegyenek helyébe, ami egy sokkal kisebb csoportot érint! És a végső döfés lenne az, ha elválasztanák őt a szüleitől!

   Férjem monológját döbbent csend követte. Aztán egy kiáltás, kettő, és újra kezdődött a sértések és szitkozódások dobálása. A tárgyalást hallgató tömeg megvadult állatcsordaként őrjöngött. A bíró elvonult, hogy döntést hozzon. Borzongva néztem végig az embereken, akiknek már-már vérben forgott a szemük, ahogy gyűlölködve néztek ránk. Aztán megláttam. Először azt hittem, hogy csak az ablakon beszűrődő fény játszik a szememmel. De aztán egyre inkább kirajzolódtak a sötét árnyak, előtűntek a gonoszul izzó sárgás szemek. Megmagyarázhatatlan, természetfeletti félelem szállt rám. A teremben hemzsegtek a démonok. Sátáni kacajuktól borsózott a hátam. Ránéztem a férjemre, hogy ő is észrevette-e őket, de ő becsukott szemmel, halkan imádkozott. Aztán visszajött a bíró, akit ugyancsak sötét alakok kísértek. Leült, és kemény, metsző hangon mondta ki az ítéletet: a vádlottakat bűnösnek találtam. A kislányt el kell venni tőlük, ezért ideiglenesen a gyámügy gondozásába helyezem őt.

   Éreztem, ahogy egy fájdalmas sikoly utat tör a torkomon. Láttam, ahogy a lányomat karjába veszi egy idegen nő, és elkezd vele kifelé sétálni. Láttam, ahogy az ügyész diadalittasan és kárörvendve rám néz. Úgy éreztem, ez a tekintet örökre a lelkembe égetődik, kétségbeesett harag lobbant fel bensőmben. Szerettem volna oroszlán módjára ráugrani és letörölni a gonosz vigyort az arcáról. A démonok még harsányabban visongtak, és elkezdtek felénk jönni. A kislányom után akartam szaladni, de a lábam összerogyott, leestem a földre. Hallottam a férjem határozott hangját, ahogy Jézus nevét és vérét hívja segítségül. Egy alak jelent meg mellettem, a földön támaszkodva csak a lábszárát láttam, ami fénylett. Egy kard suhintása hallatszódott, mindent elöntött a fény, miközben iszonyatos sikolyok rázták végig a termet...    S ekkor felébredtem.