Az ajándék
Előjövén pedig az is, aki a két tálentomot kapta vala, monda: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon.
Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.
Előjövén pedig az is, aki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél;
Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied.
Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem;
El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.
Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, akinek tíz tálentoma van.
Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. /Máté 25: 22-29/
- Olyan fakó ez a kerítés, nem? - kérdezte testvéreit a legidősebb nővér, miközben lábait lóbálta egykedvűen. Épp édesapjukat várták a ház előtti padon ülve. Ahogy meglátták közeledő alakját, mind elébe iramodtak és szeretetteli ujjongással ugrottak nyakába. A férfi fáradtan, de boldogan ölelte magához őket. Ahogy beléptek a házba, sejtelmes mosollyal vette kezébe telepakolt batyuját.
- Van egy meglepetésem számotokra! Mindenkinek hoztam ajándékot!
- Hurrá! Ajándék! - kiáltották kórusban a lányok.
A legidősebb és középső kislány egy-egy festékes dobozt kapott, míg a legkisebb egy picike sámlit. Édesapjuk egy közeli gyárban dolgozott, ahonnan időnként elhozhatott egy-két dolgot, amivel meglepte gyermekeit. Mindig örömteli pillanatok voltak ezek.
Másnap délelőtt újra egyedül voltak otthon a gyerekek. A legidősebb fogott egy ecsetet és a tegnap kapott ajándékát, kiment a kerítéshez, s elkezdte lefesteni a léceket. A doboz gyönyörű szép kék festéket rejtett. Két testvére csodálattal nézte, milyen széppé válnak a lekent fadarabok. A középső lelkesen szaladt be az ő dobozáért, fogott ő is egy ecsetet, és elkezdte lefesteni a kerítés másik oldalát. Csalódottan vette észre, hogy az ő festéke átlátszó. Szomorúan hagyta abba a munkát, majd visszament testvéreihez. Nővére épp a kapuhoz ért, ami jóval magasabb volt a többi résznél, olyannyira, hogy akárhogy nyújtózkodott, nem érte el a felső részét. A legkisebb testvér épp sámliján üldögélt, mikor eszébe jutott egy ötlet. - Próbáld meg erről! - nyújtotta oda a kisszéket nővérének, aki ráállva már könnyedén elérte a legmagasabb részeket is. Mire édesapjuk hazaért, a kapu belső része már majdnem készen is volt. Nagyon megtetszett neki, elismerően nézegette. Az este sokat nevettek együtt a lányokkal, azonban a középső gyermek szomorkodva üldögélt az egyik sarokban. Édesapja odament hozzá. - Mi a baj? - kérdezte, miközben gyengéden megsimogatta fejét. - Az én ajándékom semmire sem jó! - fakadt ki a kislány, miközben egy könnycsepp gördült le szeméből. - Ugyan, hidd el, hogy mindhármótoknak hasznos és értékes dolgot adtam! Talán csak nem jöttél rá, hogy mire való! - válaszolta édesapja. - Semmire! Semmire! - kiáltotta újra a kislány, majd felpattant és elszaladt szobájukba. Édesapja gyengéden, fejét csóválva nézett utána, de nem firtatta tovább a dolgot.
A másnap hasonlóképp zajlott. Az idősebb kislány festett, a fiatalabb, ahol kellett, odaadta sámliját, valahol pedig megfogta a festékesdobozt, hogy könnyebb legyen testvére munkája. A középső kislány szomorkodva nézegette saját ajándékát. A szomszédok, mikor elhaladtak a kapu előtt, mind megdicsérték a gyönyörű kerítést, ami estére már majdnem el is készült. A család békésen ült le vacsorázni, de a középső kislány csak turkálta az ételt. A nap folyamán olyannyira belekergette magát az abból fakadó keserűségbe, hogy haszontalan ajándékot kapott, hogy még enni sem tudott. Vacsora után édesapja újra odament hozzá és megölelte. - Te nem akarod használni az ajándékod? Miért nem olvasod el a használati útmutatót, ami az oldalán van? - kérdezte őt újra, mire a kislány kibontakozott az ölelésből, és sértődötten tovább állt. - Minek olvassam? Úgysem jó semmire! - vetette oda válla fölött keserűen.
Harmadnap készen lett a kerítés. Gyönyörűen kéklett, az utca szépsége volt. De ahogy az ragyogott, a középső kislány úgy ontotta magából a szomorúságot. Nem is szólt senkihez egész este. Édesapja utoljára odament hozzá, hogy buzdítsa rá, legalább nézze meg rendesen, hogy mit kapott. Amíg nem próbálja ki, nem látja, hogy mire jó. De a kislány hajthatatlan maradt, már azt is mondta, hogy nem is kell neki az ajándék.
Másnap vidám füttyszóra és nevetésre ébredt. Hétvége volt, így édesapja és kistestvére kint tevékenykedett, nővére épp mosogatott. Kíváncsian ment ki az udvarra. A férfi a kislánnyal épp a kerítést kente át az átlátszó festékkel, ami neki nem kellett. Míg a fakó lécen semmi sem látszott, a kék festéket még ragyogóbbá tette, sokkal szebben tündökölt a színe, mint azelőtt. A szomszéd bácsi is épp arra sétált, s megállt megcsodálni a már majdnem kész munkát.
- Nahát, milyen szép lett a színe! - szaladt ki a középső kislány száján.
- Az még hagyján! - válaszolt vidáman a szomszéd. - Ettől a rétegtől most már igazán tartós lesz a kerítés! Nem is gondolná az ember, hogy milyen hasznos ez az átlátszó festék! Sokkal többet ér, mint a szép színes, de kevésbé időtálló társai! Nagyon ügyesen segítettél apukádnak megcsinálni! - címezte dicséretét a legkisebb kislánynak.
A látogató ezután elköszönt és folytatta útját. A középső kislány elcsüggedve nézte az időközben kész lett kerítést. Pillantása legkisebb testvérére esett. Ráeszmélt, ő mennyivel inkább tudta hasznosítani az ajándékba kapott holmit, pedig az csak egy egyszerű sámli volt, amivel önmagában semmit sem tudott kezdeni. Ám nem sajnálta azt más munkájának támogatására használni. Ő volt az, aki nem ahhoz ragaszkodott, hogy ő alkosson nagyot, hanem ha kellett, csak tartotta a festéket, míg a másik tevékenykedett.
Hirtelen nagy szél támadt, ami lábához gurította az üres fémdobozt. Felvette, szeme a leírásra esett. Figyelmesen olvasta végig a számára eddig érdektelen szöveget, amely ismertette a termék fontosságát. Sajnálta, hogy eddig nem tette ezt meg. Sajnálta, hogy csak a másik ajándékára szentelte figyelmét. De legfőképpen azt bánta, hogy inkább hitt a szemének, minthogy apjára hallgasson, aki mindig igazat mondott neki. Rájött, hogy a dolgok értéke nem mindig látható azonnal, mégis sokszor nagyobb hatást keltenek, mint a legnagyobb látványosságok. Azt kívánta, bár jobban értékelte volna saját kincsét, míg a birtokában volt.