(Át)Adni vagy nem (át)adni?
Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen. /Mal 3:10/
De az, akinek nemzetsége nem azok közül való, tizedet vett Ábrahámtól, és az ígéretek birtokosát megáldotta, Pedig minden ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet. És itt halandó emberek szednek tizedet, ott ellenben az, aki bizonyság szerint él: És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a tizedszedőtől,Mert ő még az atyja ágyékában vala, amikor annak elébe ment Melkisédek. /Zsidó 7: 6-10/
A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten. /Zsid 13: 10/
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag ember, akinek igen hatalmas vagyona volt. Gyárak ezreit nyitotta meg, munkalehetőséget adva ezzel sokmillió embernek. A felvételt csak egy kritériumhoz kötötte: teljes mértékben el kellett fogadniuk a munkavédelmi szabályzatot, amit annak érdekében írt meg, hogy az alkalmazottak a legkellemesebb módon és a leghatékonyabban dolgozhassanak.
Telt-múlt az idő, a gazdag ember sokszor ellátogatott a gyárakba, s titkon figyelte dolgozóit. Látta, hogy vannak, akik elfogadják utasításait, s aszerint járnak el, és vannak, akik felülírják egy részét. Úgy döntött, megjutalmazza azokat, akik bíznak benne, s egy próbatétel útján szűri ki őket.
Tudta, hogy ha a vagyonról van szó, az emberek könnyen bizalmatlanná, ingerlékennyé és önzővé válnak. Összehívta hát a gyárak főnökeit, hogy megbízza őket a feladattal, hogy közvetítsék az erre vonatkozó rendeletét.
Teofil, a vörös, szeplős kisfiú csendben hallgatta az igazgató közleményét, aki a mai reggelen az összes dolgozót összehívta egy gyűlésre. A bejelentés szerint, aki a fizetése egy részét visszajuttatja a Főfőnöknek, az annak többszörösét kapja majd meg jutalékul. "Úgy képzeljétek el, mint egy nagy kamatú banki befektetés" - magyarázta főnökük. Az emberek vegyes érzelmekkel fogadták a hírt. A gyár bejárati ajtajához kikerült egy lelakatolt ládikó, amibe egy borítékban lehetett bedobni a pénzt, amelyen fel kellett tüntetni a nevet és a benne lévő összeget.
Teofil a zsebébe nyúlt, és elővette az aznapi csekélyke bérét. Szülei szegények voltak, így ő is munkát vállalt a gyárban: reggelente és esténként járt ide takarítani az iskola előtt és után. Bár nem tudott sok pénzt keresni e kis munkával, mégis pótolhatatlan többlet volt számukra. A kisfiú nagyon szerette a Főfőnököt, mindig is csodálta őt igazságosságáért. Elgondolkodva bámulta a kezében tartott vékony papírkát, majd meghozta döntését és elszántan elindult a dobozka felé. Az emberek csodálkozva nyitották meg előtte az utat, élő folyosót alkotva addig.
- Te tényleg elhiszed, hogy majd többszörösen visszakapod ezt a pénzt? Biztosan csak el akarják venni! Ne légy bolond! Fordulj vissza!
- Majd pont a te koszos kis garasodra lesz szüksége a Főfőnöknek! Ne légy nevetséges, csak szégyent hozol magadra!
Ilyen, és ehhez hasonló gúnyos megjegyzések kísérték útján. Nem tehetett meg úgy egy lépést sem, hogy ne kiáltott volna oda neki valaki!
Odaért a doboz elé, elvett egy borítékot. Lassan, gyönyörű betűkkel ráírta nevét és a csekélyke összeget. A ládikóból egy kamera lencséje nézett vele szembe. Látta, ahogy az arcára fókuszál, majd a borítékon levő írásra. Ezután kigyulladt a doboz tetején lévő zöld lámpa, ami jelezte, hogy most már bedobhatja azt. Nagyot sóhajtott miközben a résbe illesztette a borítékot, majd bólintott egyet, s mosolyogva engedte ki kezéből.
Ahogy kiment a teremből, érezte az emberek megvető pillantását a hátában, s hallotta az izgatott susmorgásukat, de nem vett róla tudomást.
Hazafelé megállt kedvenc ruhásboltja előtt. Vágyakozva nézett a piros csizmácskára, amit minden egyes alkalommal megcsodált, mikor elhaladt mellette. Hiába, túl drága volt ahhoz, hogy megengedhesse magának! Pedig annyira szerette volna! Édesanyjának is kinézett egy gyönyörű kardigánt, apjának pedig egy koromfekete, elegáns kalapot. Bár mindet megvehetné! Ott állt még pár percig, majd lenézett a maga ütött-kopott, lyukacsos cipőjére, és fogát összeszorítva haladt tovább a hideg, nedves latyakban.
Otthon már terítve állt az asztal a vacsorához, csendben csatlakozott szüleihez. Hosszú csend után megszólalt az anyukája.
- Képzeljétek, mit mesélt a barátnőm! A gyárban, ahol dolgozik a férje, elkezdik visszaszedni a fizetésük egy részét! Micsoda arcátlanság! Felveszik az embereket munkavégzésre, aztán elveszik a pénzüket! Remélem, nálatok ez nem történik meg!
Családja másik két tagja némán ült és egymásra nézett.
- Nálunk is megtörtént, de nem egészen úgy van a dolog, ahogy a barátnőd elmesélte. - szólalt meg az apa. - Szabad döntés jogán lehet visszaadni a pénzből, és a Főfőnök azt az ígéretet tette, hogy többszörösen visszaadja majd.
- De ugye te nem adtad oda? - kérdezte felesége tágra nyílt szemmel.
- De bizony, megtettem. Bízom a főfőnökben, és ezen semmi sem változtat! - válaszolt férje, majd nyugodtan felállt az asztaltól. - Köszönöm a vacsorát, igazán finomat főztél, drágám! - nyomott egy puszit az asszony döbbenetet sugárzó arcára és leült a sarokba állított hintaszékre.
- Hol van a mai kereseted, Teofil? - kérdezte nem sokkal később fiát az anyuka, majd mikor az lesütött szemmel tette kezébe a megsoványodott összeget, szemét összehúzva szólt újra.
- Csak nem te is visszaadtál belőle? - kérdezte döbbenten, de csak egy komoly, szemébe fúródó tekintetett kapott válaszul.
- Nos? - kérdezte újra, felhúzva szemöldökét.
- De igen. - mondta fia tisztelettel, de határozottan.
Az asszony nem tudott mit mondani, mérgesen nekiállt mosogatni. Nem is szólt hozzájuk az est további részében.
Másnap reggel épp induláshoz készülődött Teofil, mikor édesanyja zaklatottan hazaérkezett. Egy újságot csapott le az asztalra.
- Látjátok! Ezért nem kellett volna odaadnotok! - mondta szemrehányóan férjének és fiának, akik a cikk fölé hajolva csak úgy falták a sorokat szemeikkel.
A gyárban, ahol a fiú dolgozott, rablás történt. Az egyik vezető munkás lelépett a Főfőnöknek összegyűjtött pénzzel.
- Ennyit a nagy jutalomról! - mondta az anya, majd sírva bement a szobába, hogy nekilásson munkájának.
Teofil csendesen indult útnak apjával, a gyárig együtt mentek. Ott a kapuban édesapja lehajolt hozzá és komolyan a szemébe nézett.
- Sose kételkedj a Főfőnökben, ő így is meg fogja adni, amit ígért, mert látta a kamerán keresztül, hogy te megtetted a rád eső részt. Hogy aztán valaki ellopta a pénzt, az már nem rajtad múlik, és hidd el, az az ember meg is fogja kapni méltó büntetését! Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit mondanak, a lényeg, hogy a te szíved és bizalmad a helyén legyen! Látod, az emberek már most hazugságot pletykálnak! Volt olyan gyárfőnök, aki éppen ezért nem is merte átadni a Főfőnök üzenetét. Én hiszem, hogy azok az emberek jártak rosszabbul, akikhez nem jutott el ez a lehetőség!
Teofil hálásan nézett apjára, majd bement a gyárba. Teltek-múltak a hetek, a kisfiú rendületlen lelkesedéssel dolgozott tovább. Az idő múlása és a rémhírek ellenére még mindig bízott a Főfőnökben, és nagy odaszántsággal végezte munkáját. Egyik nap épp szedte ki a ruháját a szekrényéből, mikor egy vörös borítékot látott meg az aljában. Csodálkozva felvette és belenézett. Hazaindult, s mint minden nap, most is megállt útközben kedvenc boltjánál. Otthon boldogan lépett be a házba. Lábán piros csizma díszelgett, karján és kezében egy gyönyörű kardigán és egy koromfekete kalap pihent.