8. fejezet
- Nem is olyan durva! - mondta magának Albert, mikor megpillantotta szívét, ami az előző alkalomhoz hasonlóan most is telítve volt az attól eltérő, érdekes színű anyaggal.
- Vagy... várjunk csak! - egy baljós gondolat kezdett szöget ütni fejében. Nem tudta miért teszi, de életében először hozzányúlt ládikója tartalmához. Ahogy ujjai érintették a furcsa színezetű részeket, azok sorra lemállottak szívéről, s eltűntek.
- Így már teljesen más képet mutat... Most már értem mit érezhetett Alida, mikor belenézett saját ládikójába! - szólt a fiú döbbenten. A sok karcolás és hiányzó rész, amit feltöltött az elporladó anyag, most ugyanúgy ott éktelenkedett.
- Szóval sosem tűntetek el igazán... - szólt Albert csodálkozva. De mindazok mellett megannyi új karc és csonkítás volt látható rajta, és ... és egy hatalmas repedés, ami egy részen teljesen átszelte az agyagdarabot.
- Nocsak, ez meg mitől lehet? - kérdezte jobb híján ismét önmagától Albert.
- Hát jó... - szólalt meg újra pár percnyi csend után. - Azt hiszem, az bizton állítható, hogy a szívem egészen ramaty állapotban van... - kommentálta önmagának.
Albert érezte, hogy elérkezett életébe a nagy pillanat, hogy őszintén a Fazekashoz forduljon. De hogyan szóljon hozzá? Senki sem tanította meg erre, csak régi, számára értelmetlen, betanult versek jutottak eszébe. - Talán az a legegyszerűbb, ha őszinte leszek. - gondolta.
- Khm. Őőőő...
- Eddig nagyon jó vagy, Albert! - tette hozzá magában.
- Na jó... Nem tudom, hogy hallasz-e vagy hogy egyáltalán létezel-e, Fazekas. De ha igen, akkor ... akkor szeretnélek megismerni. Azt hiszem, kudarcot vallottam az életemben, és nem bírom tovább egyedül... Szükségem van rád... Én nem hinném, hogy véletlenül formáltál engem, hiszen ... hiszen én sem írok csak úgy véletlenül dalt... Szóval, ha már megalkottál, biztos volt valami célod velem, amit ... amit én szeretnék teljesíteni. Igen! Szeretném azt tenni, amit nekem szántál. Szeretném, ha lenne értelme az életemnek, nemcsak céltalanul haladnék a halál felé... Szeretnélek majd meglátni téged, és veled lenni azután... Kérlek, jöjj be az életembe... Én neked adom... a kezedbe teszem az életemet! Kérlek, segíts...
Albert egyszerre azt vette észre, hogy már a földre borulva szól a Fazekashoz. Nem tudta, honnan jöttek fel belőle ezek a gondolatok, de ahogy belekezdett, szinte önmaguktól formálódtak a szavak. Jóleső érzés töltötte el. Melegség járta át. Úgy érezte, cellájának ajtaja végre kinyílt, s hihetetlenül vonzotta az eléje táruló szabadság illata. Nem tudta megmondani meddig térdelt ott ugyanabban a pózban. Egy idő után aztán felkelt, és visszaült ágyára. Vágyat érzett rá, hogy ő is olvashassa a Logoszt. Miért is hagyta otthon gyermekkori barátja könyvét...
- Várjunk csak! - hirtelen egy emlék úszott be gondolatai közé. Eszébe jutott, hogy mikor elindult otthonról, valamit levert, és siettében bedugta az egyik csomagjába. A zsák azóta is kipakolatlanul feküdt ágya alatt. Ahogy visszaidézte a jelenetet, kezei között érezte a tárgyat, ami ... ami mintha egy könyv lett volna.
- Csak nem??? Na neee, ennyire nem lehet jó a humorod! - szólt ismét a Fazekashoz. Már amúgy is unta, hogy magában beszél...
Lélegzetvisszafojtva vette elő a zsákot, s húzta ki belőle a könyvet...
- Logosz. - olvasta borítóján. - Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel.
- Vagyis azt hiszem, már kezdek hinni... - címezte mondandóját újra a Fazekasnak.
Mohón olvasni kezdett.
- Nem értem! Ezek ugyanannak a Fazekasnak a szavai, akiről a vasárnapi iskolában tanultunk? Mintha egy teljesen más alkotó köszönne vissza a sorok közül! - gondolta megrökönyödve, ahogy haladt az oldalakkal. Szemei falták a betűket. Egy szemlehunyásnyit sem aludt, nem tudta letenni olvasmányát, egészen addig, míg meg nem szólalt ébresztője. Még sosem bánta ennyire, hogy próbára kell menni. Mint legdrágább kincsét, helyezte el a könyvet éjjeliszekrényén.
- Ha hazaértem továbbolvasom! Becs' szó! - kacsintott az ég felé Albert, s nagy örömmel indult el a próbaterem felé vezető úton.