7. fejezet

    Jól esett neki a friss levegő, bár a magányt nehezen viselte. Megszokta az elmúlt hetekben, hogy mindig sürög-forog mellette valaki. És persze úgy nem kellett szembenézni gondolataival, érzelmeivel, amelyeket oly gondosan zárt el lelke legmélyebb kamrájába. Ahogy sétált, a tó felé vette az irányt, majd leült a parton, és csendesen, mereven nézte a hullámzó vizet, ami nyugalmat árasztott felé. Nem tudta mióta ülhetett ott, mikor egyszer csak halk neszt hallott, s szeme sarkából látta, hogy valaki leül mellé. Tom volt az. Egy ideig egyikük sem szólt.

    - Gondolom, elítélsz. - törte meg Albert a csendet.

    - Nem téged, csak azt, amit teszel. - válaszolta barátja csendesen.

    - Nem kedvelsz már? - kérdezte tőle Albert.

    - De igen. Éppen ezért nem tudlak támogatni ebben. Nem szeretnék asszisztálni ahhoz, hogy a vesztedbe rohansz. - mondta Tom.

    - Miért tudja mindenki jobban nálam, hogy mi a jó nekem? - fakadt ki Albert.

    - Senki sem tudja jobban. Senki, csak a Fazekas.

    - A Fazekas. Hol volt ő mindeddig? - fakadt ki újra Albert, keserű mosolyra húzva száját.

   - Melletted volt. Csak te nem engedted be az életedbe. Az Égetőt annál inkább! Magad választod ki, hogy kit hagysz munkálkodni a sorsodban.

   - Szóval én gonosz vagyok?

  - Nem, nem vagy az. Azzá válhatsz, de egyelőre csak hagyod, hogy a gonosz uralja tetteidet.

     Albert nem válaszolt semmit, és Tom sem feszegette tovább a témát. Bölcsebb volt annál. Csak ült mellette, s közben kérte a Fazekast, érintse meg barátja megtört szívét. Végtelen percek után lassan felállt.

    - Mennem kell. Hamarosan kezdődik a műszakom. - mondta.

   Albert nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Tom kedvesen megszorította vállát, majd ott hagyta merengő barátját.

    Nem sokkal azután, hogy elhalt távozó lépteinek zaja, újabb látogató érkezését sejtették a ropogó gallyak és suhogó fűszálak. Most Alida foglalta el Tom előbbi helyét. Gitárját maga mellé fektette.

    - Tom küldött? - kérdezte Albert.

    - Jöttem én magamtól! - válaszolta a lány.

    - Nincs kedvem beszélgetni! - szólt Albert.

    - Nem is kell. - vette kezébe Alida a gitárt.

    - Énekelni sincs. - mondta a fiú.

  - Azt sem kell. Csak hallgatni. - kacsintott rá Alida, majd választ sem várva elkezdte pengetni a hangszert.

    Egy Fazekasról szóló dalt énekelt. Albertet melegség töltötte el, ahogy hallgatta a kedves hangot és reményteljes szöveget. Nem volt művészi előadás, mégis érezte, a lány szíve benne van a dalban, és ez utat nyitott az ő szívéhez is. Kezét gondolatban a kulcsra helyezte, de nem tudta eldönteni, ki tudja-e nyitni zárkája ajtaját.

    - Van kiút, Albert! Még mindig letérhetsz az ösvényről, amit választottál! - szólt a lány, mintha olvasna gondolataiban.

    - Ti oda nem tartanátok velem, ugye? - kérdezte Albert, bár sejtette a választ.

  - Tudod jól, hogy amiben tudunk, támogatunk. De nem fogunk kíséretet adni neked egy szakadékba vezető úton... - mondta Alida.

    - Tom is ezt mondta. Szóval inkább elhagytok... - sóhajtott Albert keserűen.

   - Én ezt nem így mondanám. Bármikor megtalálsz minket és ott leszünk neked, de... - itt Alida is sóhajtott egyet - Albert, nem az szeret téged igazán, aki minden tervedet támogatja és boldogan helyesel minden egyes döntésednél! Hanem az, aki tovább lát azokon, és ha érzi, hogy valami romlást hozna az életedbe, őszintén megmondja neked, és inkább vállalja, hogy megsértődj rá, minthogy támogasson abban. Akinek fontosabb a te boldogságod, mint az, hogy ő kedves-e előtted.

    Albert lehorgasztotta fejét.

  - És mi van, ha az a gond, hogy félek belenézni a ládikómba? - kérdezte csendesen. Eddig sosem merte beismerni gyengeségét, attól tartott, hogy megszégyenül. De most, ahogy bevallotta Alidának, megkönnyebbült. Érezte, hogy Alida meg fogja érteni, és nem könyveli el őt gyámoltalannak.

    - Hidd el, ezt az érzést nagyon is ismerem! - felelte a lány, majd kis szünet után hozzátette. - Én sem éltem mindig ilyen életet...

     - Tényleg? - nézett rá Albert csodálkozva.

    Most a lányon volt a sor, hogy lehorgassza fejét, majd felemelte és mesélni kezdett.

   - Tudod, én régen eléggé kicsapongó életet éltem. Folyton szórakoztam, fiúztam, egyik barátomat követte a másik... mígnem egyszer... egyszer... teherbe estem. Nem tudtam, mit csináljak, megrémültem, teljesen össze voltam zavarodva. Nem mertem senkinek sem elmondani, miközben tudtam, előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik... ezért... ezért úgy döntöttem, hogy elvetetem a kisbabát.

   Albert döbbenten hallgatta őt. Sosem képzelte volna, hogy ez a lány ilyen dolgokon ment keresztül.

    - Én is úgy voltam, ahogy te. - folytatta. - Nem mertem belenézni a ládikómba, mígnem a kórházban, ahol dolgoztam, elkezdtem egyre többet beszélgetni az egyik beteggel, akit egy börtönből szállítottak be. Szörnyű dolgokat tett élete során. Lopások, gyilkosságok, s miegyéb. Egyszer megengedte, hogy belenézzek a ládikójába. Ijesztő látvány nyújtott. A szíve csonka volt, óriási repedések csúfították. Addig a napig nem láttam ahhoz hasonlót, csak "egyszerű" karcolásokat, ellenben ezek között volt olyan, ami teljesen átszelte az agyagot. Azt mondta, nagyon megbánta már, amiket tett. Egyszer bejött hozzá egy ember, aki azután rendszeresen látogatta őt, s adott neki egy könyvet. Azután már folyton csak azt olvasta, s valahogy egyre békésebbé vált. Súlyos beteg volt, mégsem láttam, hogy félne a haláltól. Mikor már nem sok napja volt hátra, odahívott magához. Csillogó szemekkel mutatta meg újra ládikáját. Döbbenten láttam, hogy szíve immár teljes, és alig van rajta egy-két karcolás. Mellette voltam a halálakor is. Máskor is ültem már olyan haldokló beteg mellett, aki megengedte, hogy belenézzek a ládikóba. Ilyenkor sosem tudtam az arcukra nézni, csak a szívüket bámultam. Mikor elköltöztek, az agyagszívük rendszerint befeketedett. Én onnan tudtam meg, hogy mikor állt be a halál. De nála egészen más történt! Ahogy mellette ültem, s csendben néztem a kissé karcos agyagdarabot, az egyszer csak elkezdett átformálódni, hússzívvé vált, majd egy pár pillanat után eltűnt.

    Albert megrendülve hallgatta őt. Felelevenedett benne az emlék, mikor meglátta barátja üres ládikóját. Hát lehet, hogy mégis jó helyen van gyermekkori társa? Figyelmesen hallgatta tovább a lányt.

    - Ő volt az, aki először mesélt nekem a Fazekasról. Halála után rám hagyta a könyvet. Logosz volt a címe. Először nem akartam belefolyni, ódzkodtam mindenféle hittől. A világ szerint teljesen normális életet éltem... mégis mélyen hallottam egy halk hangot, ami nem helyeselte azt. Mikor ránéztem egy részeg osztálytársamra, aki a legújabb kiszemeltjével csókolózott egy bulin, vagy egy leszbikus párra, akik fogták egymás kezét, vagy mikor elolvastam egy horoszkópot... ott legbelül észleltem egy alig érzékelhető borzongást, amit folyton próbáltam elhessegetni mindenféle érvvel. S mindeközben fölöttébb dühös lettem azokra, akik azt merték mondani, hogy ezek rossz cselekedetek. Utólag rájöttem, hogy pont azért bosszantottak annyira, mert álláspontjuk egyezett ezzel a benső hanggal, s szívem mélyén tudtam, hogy igazuk van... Ha nem lett volna, nem is zavart volna úgy... Aztán egyik este egészen véletlenül kezem ügyébe került a könyv, és belelapoztam. Ahogy elkezdtem olvasni, bátorságot nyertem ahhoz, hogy belenézzek a ládikómba. Azzal nyugtattam magam, hogy a könyv előző tulajdonosáénál sokkal szebb lesz a szívem, még ha kissé romlott állapotban van is. Képzelheted, mennyire megrendültem, mikor megláttam, hogy alig van különbség! A sok tivornyázás és házasságon kívüli kapcsolat megdöbbentően csonkává és sötétté tette az agyagdarabot. És az abortusz... egy szörnyű repedés hasította szét egy helyen az agyagot. Bár először megijedtem, a könyvben leírtak szóltak hozzám, s bátorságot, hitet öntöttek belém. Lassan, de biztosan meggyógyult a szívem. De ehhez az kellett, hogy valaki rádöbbentsen, hogy a tömeg útja nem feltétlen a jó és biztos út. 

     Döbbent csend követte Alida történetét. Albert sokáig nem tudott beszélni.

   - Köszönöm, hogy elmesélted nekem! - szólalt meg végül. - Nem is tudom, mit mondhatnék.... Sosem gondoltam volna rólad! - tört ki végül őszintén belőle, miközben megcsóválta fejét. - Ne érts félre, nem ítéllek el, csak ... olyan hihetetlen!

  - Hát, bizonyos szempontból hízelgő, hogy nem gondoltad volna... - húzta mosolyra száját a lány. - De most már legalább tudod, hogy én is elég mélyről kezdtem, de a Fazekas megsegített és felemelt. Tudod, az a furcsa - tette hozzá egy pár perc csend után -, hogy én sem érzem már ezeket magaménak. Mintha nem is én lettem volna... Nemcsak látom, hogy megtisztult a szívem, hanem úgy is érzem magam!

   - Ennek nagyon örülök! - nézett Albert Alida szemébe, aki elkapta tekintetét. Nem kerülte el Albert figyelmét, hogy a lány kissé zavartan elpirul, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

    - Most pedig magadra hagylak... - mondta a lány.

    - Hazamész? - kérdezte Albert.

   - Igen. Talán neked is jobb lenne pihenned. Hosszú nap volt... - válaszolta, majd elindult, de pár lépés után visszanézett. - Albert?

    - Igen?

 - Jobb, ha szembesülsz a rosszal, és harcolsz ellene, mintha hagyod, hogy észrevétlenül legyőzzön téged. Attól még, hogy nem veszel róla tudomást, ugyanúgy ott van! - azzal megfordult és lassan otthagyta a fiút.

    Albert egészen addig fülelt, míg teljesen elhalkultak a lány kedves léptei. Egy pár perc múlva ő is hazaindult. Miután belépett szobájába, bezárta az ajtót és leült ágyára. Kezét a ládája tetejére tette.

  - Itt az idő szembenézni azzal, hogy mit rejtesz! - szólt a szívét őrző agyagdarabhoz.