6. fejezet

   Emil jól mondta, rengeteg dolguk volt a verseny előtt. Albertnek még aludni is alig maradt ideje. A fesztivált megelőzte egy "előfellépés", amely lépcsőként funkcionált a fődíj megnyerése felé, így arra legalább annyit készültek, mint magára a "viadalra".

   Zenepróba, ruhapróba, próbahaj, próbasmink... Albertnek már szinte 0-24-es slágerként zengett fülében a "próba" szó. A Tommal és Alidával töltött idő szép lassan nullára redukálódott, s mindeközben nemcsak térben, de szívében is kezdett elhatárolódni tőlük. A verseny minden figyelmét lekötötte. Már önmagára sem maradt egy perce sem, de ennek valahogy csak örülni tudott. Ládikójába rég nem mert belenézni, gondolatai a zeneszámok körül forogtak, drogként vonta hatása alá a fesztivál s annak előkészületei. Emil lázasan dolgozott imidzsén, merészebbnél merészebb dolgokat kitalálva. 

   Mikor eljött az "előfellépés" napja, Albert szinte robotként állt fel a színpadra. Nemcsak frizurája, a zeneszámok közti beszéde, sőt, mosolya is pontosan ki volt előre találva, be volt igazítva. A koncert hatalmas sikert aratott, a közönség tombolt, újra és újra visszatapsolva a nemrég még ismeretlen fiút. Az est végén a megbeszéltek szerint Albert "meghatódva" köszönetet mondott menedzserének, s fel is hívta a színpadra. Ahogy meglátta Emil tüzes tekintetét, tudta, hogy van még valami a tarsolyában. A férfi mosolyogva integetett a közönségnek, majd Alberthez lépett... és szájon csókolta. Az emberek tapsviharban és ujjongásban törtek ki. Albert teljesen lefagyott, de arcáról nem tűnt el a gépies, betanult mosoly. Tudja egyáltalán még saját akaratából mozgatni testének bármely részét? Igen, a szeme még mozog... Végigtekintett az őrjöngő tömegen. Az arcokon a tébolyult rajongás, leplezetlen bujaság tükröződött, mintha egy értelem nélküli, megvezetett csorda nézett volna vissza rá. S akkor a sok üres szempár között a távolban meglátott két barna szemgolyót, amelyből bölcsesség és szeretet áradt. Bölcsesség, szeretet... és csalódottság. A szemhéjak lassan elrejtették a beszédes "lélektükröt", a férfi megfordult és lassan elsétált. Albert megütközve bámulta Tom távolodó alakját.

    - Mégis mi volt ez? - kérdezte Albert egy pár órával később Emiltől, mikor végre egyedül maradtak.

    - A legjobb reklámfogás! - válaszolta menedzsere.

    - Szóval akkor most már melegnek is kell lennem? - csattant fel Albert.

   - Csak ha szeretnél! - kacsintott rá Emil. - De a közönségnek elég, ha azt mutatod. Manapság nagy divat, és ezzel is ki tudod csikarni az emberek együttérzését...

   - Nem tudom, hogy megér-e ennyit a siker! - fakadt ki Albert, majd egy székre rogyott, és tenyerébe temette fejét.

   Emil odament hozzá, leguggolt mellé, majd lefejtette arcáról kezeit, hogy a szemébe nézzen.

   - Olyan sztár leszel, akit még nem látott a világ! Ezért áldozatokat kell hozni, de hát mit lehet elérni manapság anélkül? Miért ódzkodsz annyira attól, ami ma történt? Tán ellene vagy a homoszexualitásnak?

   - Én, én ... nem tudom. - hebegte Albert. Nem nagyon gondolkozott azelőtt erről.

  - Én tudom, hogy te egy szeretetteljes ember vagy, aki kiállsz az elnyomottak mellett! - hízelgett neki a férfi. - Nincs ebben semmi rossz, a hasznodra fog válni! Bízz bennem! Nincs olyan, aki nálam jobban szeretne téged, és aki jobban akarná a javadat! - azzal egyre közelebb hajolt hozzá, s a színpadi jelenet megismétlődni készült. Albert nem tudta, mit csináljon, újra egy tehetetlen bábnak érezte magát.

   Ekkor azonban kopogtattak az ajtón, s Emil villámgyorsan pattant fel mellőle. Kissé csalódottan engedte be az ajtó előtt álló sminkest, aki Albert fölé hajolva rögtön neki is kezdett a többrétegnyi máz letörlésének. Albert ezt is szó nélkül tűrte. Emil felvette kabátját, kajánul rávigyorgott, majd elment. Miután a sminkes is végzett, Albert egyedül maradt. Sofőrje szólt, hogy készen áll a kocsi, de ő úgy döntött, inkább gyalog megy haza.