4. fejezet

   Ahogy teltek-múltak a hetek, Albertből úgy égtek ki a kezdeti izgalmak és élvezetek fényei. Amilyen könnyű volt a siker megragadása, olyan nehéz volt megtartani azt. Bár továbbra is sok helyre hívták, egyre nagyobb árat kellett fizetnie ezekért a koncertekért. Kedves munkatársai, barátai helyét átvették a körülötte nyüzsgő sztájlisztok, sminkesek (eddig arról sem tudott, hogy egy férfin lenne mit sminkelni), fodrászok. Pletykák kezdtek terjengeni róla, amiből jó néhányat saját menedzsere indított azért, hogy fenntartsa az érdeklődést iránta. Úgy érezte, mintha egy tömlöcbe kergette volna magát, ahol egyre szűkebbre csukódik az ajtó, s a kulcs baljós csörgése sejteti a szabadság elvesztésének veszélyét. Már alig-alig tudott magában tölteni egy napot vagy néhány órácskát, így igyekezett kiélvezni azoknak minden egyes percét.

   Egyik vasárnap is épp ezt tette, békésen sétálgatott a közeli tó mellett. Mikor meglátta, hogy a távolból közeledik felé valaki, elgondolkozott rajta, hogy letér egy ösvényre, elkerülve a találkozást. Nem volt kedve senkihez aznap. Már majdnem lekanyarodott, mikor látta, hogy Tom az. Valahogy az ő társaságát nem érezte nyomásnak, így megállt, s megvárta őt. Tom nagyon megörült neki, őszinte kedvességgel köszöntötte. Együtt indultak vissza az erdőbe. Olyan jó volt vele beszélgetni! Ugyanazt a csendes bizalmat érezte felé, mint Alida felé, mikor a tűz mellett társalogtak. Volt bennük valami vonzó nyugalom. Albert még sosem tudott olyan őszintén beszélgetni, ahogy ezzel a fiúval. Maga is megdöbbent, milyen támaszt tud nyújtani egy másik ember megértő hallgatása. Megegyeztek, hogy időnként ki fognak jönni együtt sétálni, és Albertnek ezek a kirándulások menedéket jelentettek kicsapongó életében. Őszinte barátra lelt Tom személyében. Olyan barátra, aki már rég nem adatott meg neki. Albert rájött, hogy gyerekkori pajtásán kívül - akinek halála oly régmúltnak tűnt már - sosem állt mellette senki igazán, ezért nagyon hálás volt ezért a kapcsolatért. Időnként Alida is csatlakozott hozzájuk, akinek vidám természete sok bánatából ki tudta őt zökkenteni.

   Egyik alkalommal, mikor Tommal kettesben mentek el egy hosszabb túrára, valahogy szóba került Albert korábbi élete. Bár családjáról, édesapjáról már sokat elmondott, barátjáról sosem tudott szót ejteni, túl mély fájdalom volt számára az elvesztése. Ám ez alkalommal nem tudta visszafojtani. Elmesélte történetüket, a betegsége lefolyását, halálát, s hogy miként élte azt meg akkor. Beszélt barátja furcsa hitéről is, és a könyvről, amit annak édesanyja adott neki. Tom figyelmesen hallgatta.

   - Nem emlékszem már a címére, pedig nagyon hasonlított arra, ami nekem van. Annak Pátosz a címe. - fejezte be Albert történetét.

   - Azt hiszem, én tudom, mi lehetett. Logosz, nem igaz? - kérdezte.

   - Honnan tudod? - kérdezte Albert döbbenten.

   - Nekem is az a kedvenc könyvem. - mosolyodott el Tom.

   - Szóval te is azt a furcsa hitet követed? - kérdezte Albert csodálkozva.

   - Igen. Egy pár éve. Alida kicsit régebb óta. - válaszolta.

   Albert nem tudta, mit kezdjen ezzel az információval. Már gyermekkori pajtásánál is olyan butaságnak tűnt neki az egész, most pedig újdonsült barátjáról is kiderül, hogy ugyanabban hisz. Hát mindenki megőrül körülötte?

    - Úgy látom, nem nagyon tetszik a dolog. - ült le mellé Tom. - De előbb-utóbb úgyis szóba került volna.

   - Gondolom. - válaszolt Albert. - Ez a barátom sem sokáig bírta ki, hogy ne beszéljen erről... - tette hozzá, most már mosolyogva az akkor még bosszantó emlékeken. - Nekem is van egy hasonló könyvem. Eddig talán hittem is, hogy van egy Fazekas, aki mindannyiunkat megformált. Édesapámmal eljártam egy vasárnapi oktatásra, ahol énekeltünk neki és beszéltek róla. Otthon is volt egy lista a falon, amit meg kellett csinálnunk ahhoz, hogy kedvesek legyünk előtte. De nincsenek túl szép emlékeim róla, és nem is vágynék vissza azokra az alkalmakra. Ahogy pedig a barátom követte őt, az teljesen idegen és furcsa volt számomra.

   - Talán azért, mert még nem ismerted meg őt igazán. - mondta Tom.

   - Szerinted tényleg létezik? - fordult hozzá Albert.

   - Biztos vagyok benne. - válaszolta Tom.

   - Honnan tudod?

   - Sok mindenből, amit most még nem értenél meg. De te is rá fogsz jönni.

   - Úgy gondolod?

  - Remélem. - mosolyodott el Tom.

   A nap sugarai lassan eltűntek a hegy mögött, így jobbnak látták, ha hazaindulnak. Aznap már nem beszéltek erről, de megtört a jég, utat nyitva a még erőtlen, de egyre duzzadó forrásnak.