3. fejezet

    - Hát eljött ez a nap is! Ne félj, menni fog! Annyian megdicsértek már, jó leszel! Csak felmész és eljátszod úgy, ahogy annyiszor tetted az ebédszünetben...

    Albert épp a tükör előtt próbálta bíztatni magát. Az előtte fellépő versenytárs már az utolsó hangokat vonyította. - Nála legalább biztos jobb leszel! - nyugtatta magát.

   Hallotta, ahogy a műsorvezető felkonferálja és hangosan bemondja nevét. Szinte önkéntelenül indult el a színpadra. Kíváncsi szemek százai tekintettek rá. Elkezdte pengetni gitárját, száját a mikrofonhoz igazította. Ahogy a jól ismert dallam fülébe kúszott, az ének szinte önmagától tört elő torkából. Rendkívüli érzéssel töltötte el, hogy ennyi ember előtt énekelhet. Bár nagyon izgult, a dal végére teljesen megnyugodott, s már egy-egy mosolyt is meg tudott ereszteni a közönség felé.

   Az emberek állva tapsoltak neki, ujjongtak és dicsérték őt. Albert szomjasan szívta be a lelkesedést és ámulatot, amivel a hallgatóság díjazta előadását.

    Az est végére nem volt kérdés, hogy az üstökösként érkező "idegen", a csendes tehetség fogja megnyerni a versenyt. Albert ámulva vette át a díjat, még sosem volt része ilyen elismerésben. Szinte lépésenként jöttek oda hozzá az emberek mindenféle fellépésre való meghívással, ajánlatokkal.

   Albert élete egy este leforgása alatt gyökeresen megváltozott. A láthatatlan, félig árva fiúcskából már-már sztárrá lépett elő, aki után kapva kapnak az emberek. S nemcsak emberek, hanem csinos lányok is, akik között voltak kevésbé szégyenlősek is... Albert teljesen belevetette magát a zenélésbe, hajnalig tartó szórakozásba, s egyre gyakrabban váltogatta barátnőit, élvezte a feléje irányuló csodálatot. De hiába a sok elismerés, mégsem tudta letenni az elvetettséget, és semmilyen öröm, amit ezek által kapott, nem tudta betölteni a belsejében érzett űrt.

   Egyik este, mikor épp nem volt fellépése, életén merengve pihent ágyán. Sok minden kavargott fejében, volt min gondolkodnia. Eszébe jutott, hogy az ominózus este óta, mikor otthagyta otthonát, még nem is nézett bele ládikójába. Ahogy kinyitotta, meglepődve látta, hogy szíve sokkal kevésbé karcos és csonka. Úgy tűnt, hogy a mélyedések és a hiányzó területek nagy része feltöltődött egy, a szívétől eltérő színű anyaggal. Nem tudta, mi lehet az, de nem mert hozzáérni. Saját agyagdarabja mellett megjelentek más szívdarabok is, amik közül többnek nem is tudta beazonosítani tulajdonosát. Bár nem nyújtott olyan rossz látványt ládikója tartalmának állapota, mint ahogy számított rá, mélyen belül volt egy baljós érzése, ám igyekezett azt minél hamarabb elhessegetni. Úgy döntött, kiszellőzteti fejét.

   Ahogy az úton sétált, meglátott egy csoportot, akik egy tűz körül ültek, s időnként hangosan felnevettek. Mikor közelebb ért hozzájuk, egyikükben felismerte Tomot, a munkatársát. A fiú is megismerte őt, odalépett hozzá, s lelkesen invitálta körükbe. Albert engedett a meghívásnak. Tom bemutatta őt a többieknek. Ott volt néhány munkatársuk, akiket nem ismert még közelebbről, Tom húga, Alida és még pár ismeretlen arc.

   - Szóval tiéd volt a gitár, amin először játszottam itt - ült oda Albert Tom húga mellé.

   - Igen, most is itt van. - intett a lány fejével hátuk mögé. - Szeretnél játszani? - kérdezte kedvesen.

  - Áh, a héten eleget zenéltem! - válaszolta nevetve Albert. - Viszont téged szívesen meghallgatnálak!

   - Majd annak is eljön az ideje... - mosolygott a lány. - Most inkább beszélgessünk!

   Albert hirtelen úgy érezte, kevésbé kap levegőt. Mégis miről beszélgessen ezzel a kedves lánnyal? Inkább énekelne ezer ember előtt...

   - Khm. Szép tüzet raktatok! - szólalt meg, hogy valamit mégis mondjon. Na de épp ezt?! Milyen béna indítás!- gondolta.

   - Igen, jó meleg. - válaszolt Alida, majd elkezdett mesélni és kérdezni mindenféle dologról.

   Albertet meglepte, hogy milyen könnyű vele beszélgetni, s hogy milyen hamar egy hullámhosszra kerülnek. Észre sem vette, ahogy egyre csak telik az idő, mintha megállt volna számára a nap. Csak akkor "ébredt fel", mikor Tom szólt húgának, hogy ideje hazamenni. Albert zavartan állt fel s búcsúzott el a többiektől, akikkel szinte egész este egy szót sem váltott. Figyelmét egyetlen csillogó szempár kötötte le csupán. Alida és Tom is elköszöntek tőle, s ő egyedül indult haza gondolataival. Érezte, hogy ebben a lányban sokkal több kincset talált egyetlen éjszaka alatt, mint az összes többiben együttvéve. Este ránézett naptárára, mely egy ideje szinte teljesen teleírva állt. Furcsa érzésekkel feküdt le aludni. Nem értette, miért izgatja jobban, hogy újra találkozhasson azzal a szőkésbarna lánnyal, mint a következő héten megtartandó nagy fellépése.