2. fejezet

   A következő hetek rideg egyhangúsággal követték egymást. Albert egyre többször került összetűzésbe édesapjával, egyik este pedig olyan dolgokat vágott fejéhez, hogy a fiú, mint egy őrült robogott be szobájába, s amilyen hangosan csak tudta, jól be is vágta az ajtót maga után. Leült ágyára, arcát tenyerébe temette. Egy kis idő múlva belenézett ládikójába. Szíve még több karcolással "gazdagodott". Keserűen vágta rá tetejét, majd felpattant, előhúzta ósdi bőröndjét, és pakolni kezdett. Szinte ész nélkül, találomra dobálta bele a különböző tárgyakat, mígnem régi barátja könyve is kezébe került. Meredten nézte egy pár pillanatig. Mióta megkapta, nem olvasott bele. Most is félretette. Ugyan minek kéne ez nekem? - gondolta. Miután összepakolt, lekapcsolta a villanyt, leült az ágyra, s csendesen várokozott, míg apja neszezése lassan elhalt a földszinten. Akkor felállt, s a lehető leghalkabban elindult szobája ajtaja felé.

   - Csatt... - esett le hangos puffanással valami, amit véletlenül lelökött.

    Visszafojtott lélegzettel hallgatózott, de legnagyobb megkönnyebbülésére nem hallott zajt lentről. Felkapta a tárgyat, amely majdnem lebuktatta, sietősen bedugta egyik zsákjába, lábujjhegyen lement a lépcsőn, majd át a nappalin, s ki az ajtón. Ahogy az utcára lépett, egyre gyorsabban szedte lábait. Egy pillanatra sem nézett hátra. A keserűség és csalódottság minden félelmet kiszorított szívéből. Nem érdekelte mennyit kell gyalogolnia, mire egy másik lakóhelyre ér, nem érdekelte hol fogja tölteni az éjszakát. El innen! - csak ez égett szemei előtt.

    Nagy örömére még a nap első sugarai előtt sikerült elérnie egy városba, s hamar talált egy fogadót, ahol viszonylag olcsón meg tudott szállni. A tíz év alatt sok tartalékot halmozott fel, mintha tudta volna, hogy egyszer nagy szüksége lesz rá. A másnapot munkakereséssel töltötte, s maga is csak ámult, milyen hamar sikerrel járt. Nem sokkal volt izgalmasabb eddigi munkájánál, de jó fizetést kapott érte, és munkatársait is hamar megkedvelte. Hát még őt! Furcsa "idegenként" hamar középpontba került, megnyerő modora és fanyar humora mindenki előtt kedvessé tette.

     Már több hete dolgozott ott, mikor egyik ebédszünetben meglátott egy gitárt a falnak támasztva.

   - Hát ez meg kié? - kérdezte.

   - Az enyém! - mondta egy vele egykorú fiú, akit Tomnak hívtak. - Jobban mondva a húgomé, most csináltattam meg és viszem haza neki.

   - Kipróbálhatom?

   - Értesz hozzá? - kérdezte az gyanús szemmel méregetve őt.

  - Hát persze! - válaszolta nevetve, s miután a másik bólintott, kezébe vette a hangszert.

   Egy country stílusú dalt játszott el, erősen csengő hangja betöltötte a termet. A többiek ámulva hallgatták.

  - Nahát, ez fantasztikus! Fel kellene lépned! Nem sokára lesz egy körzeti zenei tehetségkutató, biztosan megnyernéd! - mondogatták neki.

   Albertnek a sokévnyi romboló szavak után nagyon jól esett a dicséret, bár alig tudta elhinni, hogy vannak, akik jót gondolnak róla. Szerényen mosolyogva adta vissza a gitárt a tulajdonosának, majd felállt és munkához látott.

   Attól a naptól kezdve egyre többet gyakorolt otthon ütött-kopott gitárján, s egyre többet kérték munkatársai, hogy szórakoztassa őket csodálatos játékával és hangjával. Úgy döntött, elindul a zenei versenyen. Legalább volt valami cél egyhangú életében, amiért úgy érezte, van értelme küzdeni.