15. fejezet

Hárt verőfényes vasárnapra ébredt. Gyorsan kipattant az ágyból, s halkan készülődni kezdett, nehogy felébressze a még békésen szendergő feleségét. Ahogy kivette gyűrűjét egy ósdi ékszeresdobozból, pillantása egy medálra esett. Hárt elmosolyodott. A medál még szeretett nagyapjáé volt, s tíz éve már e kis ládikó őrzi, mióta Gotfrid átadta neki. Még mindig tisztán emlékezett azokra az időkre, mikor elkezdett járni a Madarász Mentsvárába. Az emlékeken merengve indult le reggelit készíteni, hogy aztán együtt menjen a család Madarásztiszteletre. Mennyivel másabb volt az élete azelőtt! Az idő távlatából még nyomorultabbnak érezte azt a gyermeki Hártot, aki még nem ismerte meg a Madarász kegyelmét. Élete gyökerestül megváltozott azóta, mintha egy ködös, szennyel teli árokból egy fényes, tiszta palotába költözött volna. Ahogy életére gondolt, nyomban elöntötte az a mindent elsöprő öröm és melegség, ami már tíz éve élete része volt. Végtelenül boldog volt, hogy úgy élheti mindennapjait, hogy már nem kell azon aggódnia, mi fog történni vele, hogy hogyan fog kilábalni a problémákból, mert tudja, hogy a legjobb kezekben van sorsa. Igaz, sok harcot kellett ezért vívnia, és sok is vár még rá, de úgy érezte, megéri, s minden egyes küzdelem csak erősebbé teszi őt. Visszaemlékezett arra a bizonyos hétre, mikor próbatételek sorozatát kellett kiállnia, hogy aztán beteljesíthesse, amit a Madarász az ő feladatául szánt. Még mindig világosan emlékezett annak a látogatásnak minden egyes percére, mikor Malkiachkal megtekintette a madárvilágot az igazi valójában. Nem esett nehezére felidézni és leírnia az ott látottakat, bár még akkor is olyan ámulatba ejtő és egyszerre megrendítő volt számára, ahogy visszaemlékezett. Milyen félve nyújtotta át a kész szöveget a szerkesztőségben, ahová a Fény vezette őt! Tudta, hogy a Madarász gondját viseli, és minden rendben lesz, mégis kicsit tartott attól, hogy senki sem hisz majd neki. De nem így lett. Édesanyja és Gotfrid végig mellette álltak, támogatták őt, s a könyv is hamarosan megjelent a boltokban. Csak úgy kapkodták a vevők a polcokról, s ahogy Malkiach előre megmondta, vegyes érzelmeket keltett olvasóiban az elbeszélés. Özönlöttek Hártnak a levelek mindenféle hangvétellel és üzenettel; a gyűlölködő, rosszindulatú szidalmaktól kezdve, az elmegyógyintézetben való pihenés javaslatán át egészen a hálát rebegő, életmentést megköszönő jókívánságokig. Ami akkor Hártnak igazán fájt, az édesapja reakciója volt. Hazaérkezve hosszú útjáról szörnyen elborzadt felesége és fia "mániájától". Még mindig fülében csengett, ahogy apja próbálja őket arról győzködni, hogy a Madarász Mentsvárában csak manipulálják őket, csak a pénzüket veszik el, s hogy annyira átmossák az agyukat, hogy életképtelenné válnak, akik nem fogják megtalálni a helyüket az édesapja szerinti valós világban. Hiába magyarázták Hárték, hogy éppen hogy most ébredtek fel és élnek az igazi világban, sokkal boldogabbak így; hogy amióta már mernek adni a jó javára, azóta soha nincsenek pénzügyi nehézségeik, a férfi hajthatatlan volt. Hárt és édesanyja nagyon sokat imádkozott érte, míg egy napon, mikor éppen indulni készültek a Madarásztiszteletre, ő is csatlakozott hozzájuk, mondván, hogy már ő is megnézi, hogyan tudják ott ennyire elvarázsolni őket. Úgy gondolkozott, hogy majd kiismeri az "ellenséget", s észérvekkel megyőzi őket, hogy ne menjenek többé. Hiába, le sem tagadhatta volna, hogy ő Hárt apja. Hárt elnevette magát, ahogy eszébe jutott, hogy éppen ez a látogatás tette apját is a Madarász gyermekévé.

Egy nap megkérdezte tőle, hogy mégis mi vette rá, hogy higgyen Benne. Apja elgondolkodott, majd így válaszolt:

- Tudod, ahogy ott ültem a Madarásztiszeleten, először csak kétkedve tudtam hallgatni Gotrid szavait. Bosszantott, hogy ti hisztek neki, és nem akartam, hogy engem is megvezessen. Konokul a füstre szegeztem a szemem. Láttam, ahogy ott gomolyog, áttetsző, mégis átláthatatlan zöld falként. Akkor valahogy belémhasított, hogy a léggömböm az egyetlen oka, hogy nem zuhanok le, és ha az kipukkad, tehetetlen leszek. Rádöbbentem, hogy az életem véges, és igazából fogalmam sincs róla, hogy hova tartok. Minden hiábavaló, mert úgyis elmúlik egyszer. Bár ez addig is ott volt bennem mélyen, valahogy nem akartam soha szembe nézni vele, mindig elhessegettem az ilyesfajta érzéseket. Ám ahogy ott ültem, megrémisztett a gondolat, hogy a zöld füst alá kerüljek, ahol bizony meglehet, hogy tényleg csak a sötétség fog várni, s onnan már nem lesz visszaút. S persze nem tudhatom, hogy meddig fog még tartani egnem a léggömböm.

- Gyorsan felkaptam a fejem, mert nem bírtam elviselni ezt a képzetet. Figyelmesen szétnéztem magam körül. Ahogy szemléltem a dolgokat, rádöbbentem arra, hogy milyen aprólékosan, milyen precízen is van kialakítva a világunk. Minden egybevág, minden tökéletesen illeszkedik egymáshoz, minden olyan logikusan van felépítve. Nem lehet, hogy ez csak úgy kialakult, kell lennie valakinek, méghozzá egy nagyon intelligens valakinek, aki ezt az egészet megteremtette és irányítja. Nem tudtam tovább csukva tartani a fülem, muszáj volt Gotfridra figyelnem, aki pont arról beszélt, hogy ha nem fogadjuk el a Madarászt, lehetünk akármilyen jó peregnusok, attól még ugyanúgy le fogunk zuhanni, mert Ő nem fog minket akaratunk ellenére magához felhúzni. Sosem leszünk függetlenek, a kérdés csak az, hogy a Varjak Királyát vagy a Madarászt választjuk Úrnak, melyiket követjük, s melyik országába kívánunk majd élni a nagy pukkanás után. Egyszeriben világossá vált előttem, hogy hogyan akarok dönteni...

 Hártotgondolataiból a konyhába bevágtató kisfia húzta vissza a jelenbe. Szükség is volt a jelenlétére, hisz ha nem kapja fel, gyermeke egyenesen a sütőnek rohant volna.

- El sem tudom képzelni, milyen lehet több milliárd peregnus életére figyelni, mikor nekem még ez az egy lurkó is feladja a leckét! - szólt Hárt nevetve.

Miután felesége is leért, sietve megreggeliztek, s elindultak a Madarásztiszteletre.

Ahogy megérkeztek, elkezdték keresni Hárt és felesége szüleit, hogy köszöntsék őket. Ahogy Hárt szemével utánuk kutatott, meglátott egy ismerős arcot a tömegben.

- Nézd - bökte meg feleségét - az ott nem Scott?

- Scott? Hát ő nem külföldön van? - kérdezte az csodálkozva.

A kérdés hamar eldőlt, mikor is Scott teli vigyorral indult el feléjük.

- Reméltem, hogy itt talállak titeket! Egy hónapra hazautaztunk a szüleimhez, de nem szóltam, mert meg akartalak lepni titeket. Hihetetlen, hogy a suli óta nem találkoztunk! Jaj, milyen modortalan vagyok. - kapott észbe. Bemutatom nektek a feleségemet, Elizát. - mondta, rámutatva a mellette álló hölgyre.

- Eliza, ő itt a gimis legjobb barátom, Hárt, és a felesége, Anabell. Ő is az osztálytársunk volt, bár ő csak az utolsó évben érkezett. Egyébként Hárt írta azt a Madárvilágról szóló könyvet, ami annyira tetszett neked is. Mindketten sokat köszönhetünk neked Hárt, legfőképpen azt, hogy ma itt állunk a Madarász gyermekeiként! - fordult régi barátjához Scott.

Miután kezet ráztak, Hárt megveregette Scott vállát.

- Én is szívből örülök, hogy itt vagytok! Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd lelkész lesz belőled, méghozzá külföldön! Nagyon büszke vagyok rád!

- Te sem panaszkodhatsz - válaszolt nevetve az - hallottam, hogy az idei légkirakós bajnokságot is ti nyertétek! Sőt, láttam is a döntő meccset. Nagyon szép találatokat dobtál!

- Köszönöm! - válaszolta Hárt.

Közben Hárt, Anabell és Scott szülei is odaértek, így már kisebb csoportban mentek helyet keresni, hogy meghallgassák Gotfrid aznapi beszédét. Ahogy helyet foglaltak, Hárt mosolyogva nézett végig a társaságon. Sok sérelem érte az elmúlt években, de a gondolat, hogy szeretteivel együtt már mind polgárai egy másik, gyönyörű, jobb világnak, amely egyszer teljesen erőt vesz ezen az árnyvilágon, teljes mértékben kárpótolta, s végtelen örömmel töltötte el.

VÉGE