11. fejezet

   A Zenefesztivál napja egyre inkább közeledett. Albert már rég elvesztette lelkesedését. Életében más került központi helyre. Emillel megromlott kapcsolata, mióta nem engedte neki, hogy olyan híreket terjesszen róla, ami nem fér bele elveibe. A dalokat sem tudta igazi átéléssel énekelni: megdöbbentette, milyen szövegek jöttek ki eddig száján, s hogy miért nem gondolt bele abba, hogy miről is zenél. A legtöbb tartalma elfogadhatatlanná vált számára erkölcsileg, ezért nem volt hajlandó őket énekelni tovább.

    - Ha így haladsz, egy szám sem marad a listádon! - vetette oda neki megvetően Emil az egyik próbán.

   - Egy azért biztosan marad, úgysem kell több a versenyre... - válaszolta Albert nyugodtan.

    - És a turné? Vagy a későbbi fellépések?

    - Azon ráérek még törni a fejem. Minden napnak megvan a maga baja... - idézett Albert újdonsült kedvenc könyvéből.

    Amikor csak tudta, olvasta azt, és a logoszkövetők alkalmaira is mindig eljárt. Újra sok időt töltött Tommal, és Alidával is egyre többet beszélgetett. Érezte, hogy a lány egyre fontosabb szerepet tölt be szívében, ám tudta, hogy először helyre kell hoznia azt, mielőtt megosztaná vele.

   Egyik este bezárkózott szobájába, hogy őszinte beszélgetést folytasson a Fazekassal. Bevallotta neki minden romlott tettét, amire csak emlékezett, és a segítségét kérte abban, hogy tisztán tudjon járni. Legutoljára a homoszexualitás témáját hagyta. Leborult Ura elé, őszintén bocsánatot kért tőle, és szabadulást az őt gyötrő érzésektől. Az utolsó mondatokat már a földön térdelve, sírva mondta el. Sokáig maradt ott, miközben megállíthatatlanul törtek elő könnyei. Érezte, hogy a Fazekas meghallgatja őt. Egy idő után a sírás abbamaradt, s a fiú lassan megnyugodott. Felült és kezét ládikója tetejére tette. Lélegzetvisszafojtva nyitotta fel. Látta, hogy szíve rengeteget gyógyult, s legnagyobb csodálatára eltűnt a mély repedés is. Nem volt kérdés számára, hogy az a homoszexualitás okozta seb volt. Hálásan konstatálta azt is, hogy az idegen szívdarabok is eltűntek ládikójából.

   A következő hetekben fokozatosan érezte, ahogy érzelmei és vágyai formálódnak. Egyre inkább megerősödött a Fazekassal való kapcsolatában, és ez rendíthetetlen támaszt jelentett számára.

    Elérkezett a Zenefesztivál napja. Albert Tommal és Alidával érkezett a versenyre. Mikor elközelgett az ő ideje, elköszönt Tomtól, majd Alidához lépett.

    - Írtam egy új dalt. - mondta neki.

   - De jó! Szívesen meghallgatom szerdán. - válaszolta a lány, azt gondolva, hogy majd a következő logoszalkalmon fogja elénekelni.

   - Már ma hallani fogod... - mondta neki Albert sejtelmesen.

   - Mire készülsz? - kérdezte Alida összehúzva szemöldökét.

   - Törlesztek...

   - De kinek?

   - Az Égetőnek. - válaszolta Albert, majd rákacsintott, és elindult a színpad felé.

   Emil a vörösnél is vörösebb fejjel fogadta.

  - Hol voltál??? Azt hittem, lekésed a fellépést! Ha így folytatod, elbúcsúzhatsz a sztárléttől... - ordította, miközben szaporán szedte lábait, hogy lépést tartson a mellette nyugodtan elsétáló főnökével. - Nem engedem, hogy tönkretedd azt, amit eddig elértünk!!!

   - Akkor ide nézz csak! - mondta Albert, majd elvette a tátott szájjal álló férfitól a mikrofont, felkapta gitárját és felment a színpadra.

   - Fazekas, most legyél velem! - mondta halkan, majd elkezdte pengetni gitárját.

   Sokáig bolyongtam kietlen földeken,

Robogott a Seol felé keserű életem.

De akkor eljöttél, s minden megváltozott,

Új útra léphettem, s Veled már más vagyok...

     Nem érdekelte, hogy Emil úgy hadonászik a színpad mellett, mint egy tébolyult, aki egy szúnyoghadat próbál elkergetni. Elénekelte újdonsült dalát a Fazekasról. Az sem érdekelte, ha ez az utolsó dala a nagyközönség előtt. Legalább életében először, s talán utoljára értéket közvetíthet ezeknek az embereknek. Előadását nagy taps követte. Nem akkora, mint máskor, vagy mint a többi fellépőjét, de ez cseppet sem szomorította el. Tudta, hogy akiknek igazán számít a véleménye, azoknak tetszett.

    Miközben lejött a színpadról, lélekben felkészült Emil fejmosására. Nem kellett sokáig várnia rá, menedzsere a lépcső alján várta.

    - Remélem tudod, hogy elbúcsúzhatsz a hírnevedtől! Pedig lett volna esélyed, de te mindent elrontottál! Felmondok, és viszem az embereimet is! Tudd meg, hogy ezek után senki sem marad melletted a csapatodból! - ordította.

   - Tudod mit? Én egyáltalán nem bánom! Már rég nem ez az, amire igazán vágyom!

     Emil hozzávágott pár sértő szót, s miután kifogyott mondanivalójából, jobb híján toporzékolt még egy sort, majd elviharzott.

  - Akkor ezek szerint újra munkatársak leszünk? - kérdezte Alberttől Tom mosolyogva, mikor odament barátaihoz.

     - Azt hiszem. - válaszolta Albert. - Itt már biztos nem látnak szívesen...

    - Mi viszont szívesen látunk a zenecsapatban a logoszalkalmakon. - mondta neki Alida ugyancsak mosolyogva. - Tetszett a dal!

    - Tényleg befogadnátok?

    - Egy ilyen nagy sztárt? Ne viccelj! - csipkelődött a lány.

    - Na jól van, menjünk haza. - irányította őket Albert a kocsijuk felé.

    - Meg sem várjuk az eredményhirdetést? - kérdezték egyszerre.

   - Nem szükséges. A valódi főnyereményt már megnyertem! - mondta Albert, majd beszállt a kocsiba.