A múlandóság elrejtése

Tényleg csak ennyi volna az élet?

80-100 év, aztán véget is érhet?

Egy pillanat csupán, múló alkalom,

S a függöny legördül a kopár színpadon.

Robotolsz egész nap, éjt nappallá téve,

Megbecsült bálványként tekintve a pénzre.

Úgy hiszed, az elhozza az igaz boldogságot,

Megfáradva kergeted a messze ringó álmot.

Ha súlyos betegség nyomorgatja testedet,

S nincsen semmi, mi enyhítené terhedet,

Beletörődsz-e a tehetetlenségbe?

Remény nélkül menetelsz-e az óhatatlan végbe?

De ha mégis eléred szíved kívánságát,

S kiépíted vágyaid földi királyságát.

Ha el is érsz mindent, mit oly buzgón kutatsz,

Nem vesztheted-e azt el egy pillanat alatt?

Mondd csak, nem egy vég felé halad

Minden földi élet: a boldog, s mi semmit sem ad?

Bármily kincset gyűjtesz, mind hiábavaló,

Mert elvész, s visszaszáll oda, honnan való.

Halld meg hát, ember, az örömhír szavát!

Van örök boldogság, lehet örök hazád,

Ahol nem lesz már sírás és fájdalom!

Nyisd fel szemed, s láss túl a láthatón!

Van egy Megváltód, aki féltőn szeret.

Vérét adta azért, hogy kapj örök életet!

Hogy részese lehess te is az áldásnak,

Melyben nincs helye hiábavalóságnak.

Nem kell, hogy minden a halállal véget érjen,

Nem kell utad járni szüntelen szenvedésben!

Van remény! Van kiút! Van Szabadító!

Van kincs, mely szépséges, soha el nem múló!

Ne fordítsd el fejed, nyújtsd ki kezed érte!

Találj rá te is az élet értelmére!

Mert lesz feltámadás minden ember számára,

Kinek gyötrelemre, kinek boldogságra!

Ne halogasd döntésed, mert véges a kegyelem!

Hogy meddig is tart még, nem tudja senki sem.

Eljött hát a te időd, új létezésed kezdete,

Hogy átadd az életed a legszeretőbb kezekbe!