A hiábavalóság láncai

Te, ki öszvérként cipeled életed terheit,

Gyászolva, siratva a múlt füstbe ment terveit,

M'ért nem ismered fel a pokolnak férgeit?

M'ért veszed be önként a gonosznak mérgeit?

Csak mész előre másokra hallgatva vakon,

Egyre jobban fáradva keserű utadon,

Lehajtott fejjel, nem segítve magadon,

Érzed a szoruló hurkot a nyakadon.

Irigykedve figyeled mások sima útját,

S nem látod, hogy azt is göröngyök csúfítják.

Buzgón vágod magad alatt életed fáját,

S nem hallod meg Isten óva intő hangját.

Menekülsz a fénytől, az árnyékot keresed,

A szépet s a tisztát egyre jobban megveted.

Kerülöd az örömöt, a nevetést, a meleget,

S értetlenül nézed, hogy szíved lassan megreped.

Hát jöjj elő, s emeld fel az égre szemedet,

Érezd, hogy Ő mosolyog rád, s megfogja kezedet!

Hagyd hogy lelked átjárja e végtelen szeretet,

S melege felolvassza jéggé fagyott szívedet!

Mikor úgy érzed, már mindened elveszett,

Ő melléd áll, s csendben átveszi terhedet.

Ölébe vesz lágyan, mint apa a gyermeket,

Ezt a békés érzést leírni nem lehet!

Ne hidd, hogy múltad miatt túl késő megtérni,

Őt nem a bosszúvágy, a büntetés vezérli!

Szeretetét nem bűneid száma szerint méri,

A Menny kulcsáért cserébe a szíved kulcsát kéri.

Ő keres, követ téged, kitartóan hív,

Ő minden emberért örök, nagy harcot vív.

Győzelme Mennybe tartó, szép diadalív,

Melynek minden köve egy áldott, tiszta szív.