A ház

    - Nem teljesen értem, hogy van ez... így... vagy talán így? - morfondíroztam, miközben jobbra-balra forgattam a kezemben lévő Útmutatót, hogy össze tudjam hasonlítani az előttem álló házzal.

    - Így van! - forgatta helyes irányba Albert. Furcsa, hogy nem mutatkozott be az álomban, mégis tudtam, hogy így hívják. Talán alvás közben is működik valami intuíció?

    - Nahát! Szerintem magamtól nem jöttem volna rá, hogy ezt így kell nézni!

    - Ezért vagyok itt! - mosolygott rám.

    - Gyönyörűen ki van festve ez az épület, és kívülről nagyon otthonosnak tűnik! - jegyeztem meg. - Szerinted bemehetünk?

    - Hát persze! Ugyanis ez a te házad!

   - Az enyém? - csodálkoztam. - De mégis hogyan?

    - Ez az a ház, amit az eddigi életed alapján felépítettél!

   Kikerekedett szemmel bámultam újra az épületre. Most már valahogy nem akartam annyira bemenni! Féltem, hogy a külső szépség varázsa meg fog törni, ha belépek oda.

  - Na gyerünk, menjünk be! - mondta szelíden, majd látva tétovázásom, gyengéden megfogta kezem, és az ajtó felé húzott.

   Ahogy beléptünk, kissé megkönnyebbültem. Nem lógtak pókhálók a falról, és lefoszlott tapétadarabok sem látszódtak... egyelőre. Újra azt éreztem, hogy nem akarok tovább menni. Az előszoba annyira szép volt! Nem beszélve a padlóról! Egy recsegést-ropogást sem hallatott, ahogy ráléptünk, pedig gyönyörű, természetesnek ható fadeszkák voltak lerakva, amit vörös szőnyeg díszített. Leguggoltam, hogy jobban megszemléljem.

   - Ezt az Építőmester készítette el! Ez volt a kezdeti ajándéka, mikor meghívtad, hogy jöjjön hozzád!

    Furcsamód, ahogy kimondta a mondatot, máris tudtam, hogy miről beszél. Ismerős volt ez az érzés. Számtalanszor történt már velem, mikor az Útmutatót tanulmányoztam, hogy egy szöveg vagy kép tartalma egyszerre bekerült a bensőmbe, de nem úgy, mint egy új információ, hanem mintha mindig is ott lett volna anélkül, hogy tudatában lennék. Különös, hogy ezek sokszor olyan igazságok voltak, amikre igencsak rácsodálkoztam, hogy "Jé, ez eddig hogy nem jutott eszembe?". Elmélkedésemből Albert zökkentett ki, mikor rátette kezét a következő szoba kilincsére, majd rám nézett.

       - Kész vagy rá, hogy benézzünk a nappalidba?

   - A legkevésbé sem! - gondoltam, de mégis sóhajtottam egy nagyot, s bólintottam.

     A padló itt is ugyanolyan gyönyörű volt. Úgy tűnt, az egész ház biztos alapzaton áll. A mennyezet és a fal felső része is egész szép volt, de az alja... Nem tudtam, hogy szörnyülködjek-e vagy nevessek egy nagyot! Mintha óvodás gyerekek összehordtak volna minden alapanyagot, és ahogy esik, úgy puffan alapon összetákolták volna a ház oldalát!

     Elővettem az Útmutatót, hogy megvizsgáljam, mennyire vészes a helyzet. Albert segített értelmezni néhány számomra furcsa instrukciót.

    - Hmmm... a fal teteje jól van megcsinálva! - mondtam boldogan, majd tovább gondolkodtam, miközben Albert némán várt. - Úgy látom, az aljában is vannak jól használható anyagok, csak rosszul vagy rossz helyre vannak beépítve. Hmmm. Ki kéne javítani! De hogyan tudnám anélkül, hogy ne nyúljak a felső részhez?

     Albert még mindig csendben nézett rám, és sokatmondóan nézett a szemembe, egészen addig, míg el nem kerekítettem azt.

    - Na neee! Ugye nem kell lebontani, és újraépíteni az egészet? Tényleg ezt várod tőlem? - kérdeztem őt abban a reményben, hogy majd elneveti magát, és kiderül, hogy csak poénkodott.

     - Az építőanyag egy részét szét tudod bontani úgy, hogy nem lesz kár benne, de újra kell rakni a helyes módon. Nem várom el, hogy ezt megtedd, szabadon dönthetsz...

     Tudtam, hogy valóban nem fog semmire sem kényszeríteni. Ránéztem a falra. Hirtelen - ahogy Albert nevét is tudtam - ráeszméltem, mennyi munkám volt a szépen kinéző részekkel. Most mindezt verjem szét azért a kevéske rosszért? Most már valahogy csak egy keskeny sávnak láttam azt. Biztos, hogy nem marad meg így, azzal együtt a fal?

     - Milyen érdekes! Elég, ha a kártyavár egyetlen alaplapja szakadt, és az egész összeomlik! - jegyezte meg Albert.

     - Tessék? - kérdeztem vissza, de megint nem válaszolt. Kezdtem kicsit mérges lenni emiatt a szokása miatt. - Hogy mondtad? - kérdeztem újra, kissé hangosabban, bár tudtam, hogy úgysem fogja sem megismételni, sem megmagyarázni. Azt akarta, hogy gondolkozzak. Milyen merész kívánság a mai világban!

    Újra a falra néztem, miközben lassan eszembe jutott egy régi emlék. Még gyerekek voltunk, mikor testvéremmel versenyeztünk, ki tud magasabb "várat" építeni nagyapáék régi römikártyájából. Már majdnem megnyertem, mikor összedőlt az enyém. Csak utána vettem észre, hogy az egyik alsó lap el volt szakadva, és azért nem bírta el a többit. Ezt mégis honnan tudta Albert? Igazából nem firtattam, eldöntöttem, hogy hallgatni fogok rá. Feléje fordultam, hogy megmondjam neki, ám akkor megláttam két csákányt a sarokban. Nem értettem, hogy kerültek oda, szinte biztos voltam benne, hogy egészen addig nem voltak ott.

    - De miért kettő?

    - Nem akarod, hogy segítsek?

    - De igen! - mondtam lelkesen. - Ketten pikk-pakk megleszünk!

      Azzal a lendülettel felkaptam az egyiket, és teljes erőből belevágtam a szoba oldalába... Szánakozva néztem azt a picinyke faldarabot, ami lomhán lehullott a földre. Remek! Mintha meg sem érezte volna az ütésem! Most már kezdtem jobban hinni abban, hogy tényleg én voltam az az óvodáskorú, aki az alsó sort építette. Albert is odavágta csákányát, neki persze jó nagy falrész esett ki, de így is látszódott, hogy hosszú időt fog igénybe venni a folyamat. Arra hamar rájöttem, hogy nem sok értelme lenne Albert nélkül munkálkodnom rajta. Nem tudom mióta dolgozhattunk ott, mikor éreztem, hogy kezd fájni a kezem. Ahogy ránéztem a tenyeremre, láttam, hogy csúnya vízhólyagok jöttek ki rajta.

    - Bizony, nehéz munka ez, és sokszor fájdalmat is fog okozni... De hidd el, a sebek be fognak gyógyulni, és megéri majd a sok fáradság! - mondta Albert bátorítón. - Mit szólnál, ha most ennénk valamit?

    - Van konyhám is?

    - Persze! - azzal át is vezetett az említett helyiségbe.

     A polcok és a hűtő telis-tele volt élelmiszerekkel, mintha a kamra is ez lett volna egyben. Volt tűzhely, mikró és csap is, de érdekes mód egyiken sem voltak gombok vagy fogantyú.

     - Na mit készítsünk? - kérdezte Albert.

     - Nem tudom, hogyan tudnánk bármit is anélkül, hogy bekapcsoljuk a gépeket... - néztem rá értetlenül.

     - Úgy, hogy kimondod!

     - Kimondom? Mint egy utasítást? - kérdeztem döbbentem.

     - Igen!

      Ez nagyon jó! - lelkesedtem, mert hát valljuk be őszintén, ki ne örülne egy ilyen konyhának? Gondoltam, készítek egy kis almás pitét. A tésztát szépen össze is "gyúrattam", de mikor az almákat szólítottam elő, meglepődve láttam, hogy azok mind férgesek, így az összes a kukában végezte. Kénytelen voltam meggyel pótolni, ami szerencsére egészen finom volt. Okozott némi galibát az, hogy amit kimondtam, rögtön megvalósult, mert voltak átgondolatlan mondataim, így a végére már nagyon oda kellett figyelnem, hogyan fogalmazok. Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű kapcsolók nélkül...

  Miután elkészült a sütemény, leültünk elfogyasztani. Azonban ahogy beleharaptam, fájdalmas arckifejezéssel fintorodtam el. Ennek egyik oka az volt, hogy valahogy benne maradt a mag a gyümölcsben, másrészt a tésztának is kicsit dohos íze volt, mintha a liszt már nem lett volna jó.

    - Semmi vész! Akkor csinálok tojásrántottát! - mondtam, és már ki is adtam a megfelelő utasításokat. Miután kész lett, próbáltam kenyeret is előhívni, de sehogy sem sikerült.

     - Most mi a probléma? - kérdeztem Alberttől.

     - Csak azt tudod hívni, ami van neked! - mondta.

     - Hmmm. Értem. Akkor hát kenyér nélkül esszük... - mondtam.

     De a rántotta olyan sótlan volt, hogy pár falat után azt is félretoltam!

 Albert felállt, kiadott pár utasítást, és nemsokára ínycsiklandozó melegszendvicsek illatoztak az asztalon. Magam sem tudtam, hogy éppen arra vágyom, de kívánni sem tudtam volna finomabb étket. Miután jóllaktunk, Alberthez fordultam.

    - Mondd csak, te hogyan tudtál kenyeret szerezni?

   - Az Útmutatót használva! - tette le elém a könyvet, ami valahogy ki is ment a fejemből a nagy lelkesedésben. Ezután körbemutatott a szobán. - Ezeket az alapanyagokat te halmoztad fel. Vannak köztük jók és egészségesek, de sok az egészségtelen vagy romlott. Ha nem foglalkozol velük, mind elveszti a használhatóságát, és nem fogsz tudni ehető ételeket készíteni belőle sem magadnak, sem másoknak. Az Útmutató mind az élelmiszerek beszerzésében, mind az elkészítésében is segít, ezt ne felejtsd el! És azt sem, hogy amit kimondasz, az fog csak elkészülni finom étellé!

  Érdekes volt hallgatni őt. Bár dorgálás is volt szavaiban, nem hatott kárhoztatásként rám. Inkább csak vágyat keltett bennem, hogy jobban csináljam a dolgokat, miközben azt is éreztem, hogy képes leszek rá az ő segítségével. Újra magamhoz vettem a könyvet, és követtem a következő szobába.

    - Nah, ez igazán jól néz ki! - mondtam boldogan, mikor beléptünk a második szobába, de azért elővettem a könyvet, hogy megnézzem. - Egy icipicit más a mintája helyenként. Az nem gond, ugye?

    - Önmagában nem, de tapintsd csak meg azokat a részeket! - mondta Albert.

    Ahogy hozzájuk értem, a fal enyhén mállani kezdett.

    - Hmmm. Nem lehetne, hogy csak simán vigyázok, hogy nem érek hozzá?

   - Illetve beszélhetnél a széllel, hogy ne fújjon túl erősen erre, a nappal, hogy ne süsse sokáig egyhuzamban, és az esővel, hogy úgy essen, hogy kerülje ki a ház ezen részét... - válaszolta nevetve.

    - Szóval ezt is meg kell bontanom... Nahát, itt olyan a festés, mint dédiéknél... itt meg, mint nagyiéknál... ez pedig az én régi szobámra emlékeztet... - vizsgálódtam csodálkozva, majd kérdően rátekintettem.

   - Gyerünk, még mást is látnunk kell! - invitált ki az ajtón. Én pedig sóhajtva felálltam, és kezdtem beletörődni, hogy az este folyamán nem kapok mindenre egyenes választ.

    - Amit most meg kell tudnod, azt el fogom mondani. - mondta Albert, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.

     A következő szobában nagyon hideg volt, beleborzongtam. Tele volt rakosgatva a fal mindenféle poszterrel, plakáttal, a mai világ bölcsességeit tartalmazó, sötétszürke lapokkal, régi, fekete-fehér fényképekkel. Ahogy levettem egyiket, hogy jobban megnézzem, észrevettem, hogy mögötte egy lyuk tátong vészjóslóan a falban. Szóval ezért volt ilyen hideg! A fal egyes helyein sokkal élénkebb színű fényképek álltak, és hófehér lapra írt szövegek. Ezekből is megvizsgáltam egyet, s nem lepődtem meg, mikor láttam, hogy mögöttük tökéletesen be van foltozva a fal. Elővettem az Útmutatót, amiben meg is találtam az adott írásokat. Hirtelen megakadt a szemem egy harmadik típusú "faldíszen". Ezek a lapok is szürkés árnyalatúak voltak, bár valamivel világosabbak, mint hasonló színű társaik. A mellettük lévő fényképeken felfedeztem némi színt, de nagyon fakóan szomorkodtak a falon. Kezembe vettem közülük egyet, hogy összehasonlítsam a nálam lévő könyvvel. Bár azt hittem, ezen is az Útmutatóval ellentétes dolgok fognak szerepelni, döbbentem vettem észre, hogy azok tartalmilag pontosan megegyeznek egy-egy abban lévő szövegrészlettel. Ennek ellenére emögött a fénykép mögött is hideget eresztő lyuk tátongott.

     - Ezt mind nélkülem rakosgattad fel! - mondta Albert csendesen, majd elvette tőlem a kezemben tartott fotót, odasétált egy élénk színűhöz, és melléhelyezte. Érdekes látvány következett: mintha abból átment volna az élet a másik fényképre is, a színek azon is megelevenedtek. Ezzel párhuzamosan a régi helyén lévő lyuk egyszerre bezárult, s eltűnt a falról.

     Odamentem, és újra megfigyeltem az immár élénk illusztrációt. Így már teljesen más képet mutatott. Albert megvárta, míg megemésztem a látottakat, majd elindult a következő helyiségbe. Megilletődve követtem.

    Itt az eddigi faajtók helyett sok-sok vasdarabból álló rács volt a bejáraton. Ahogy beléptem, egy nyomasztó börtöncellára emlékeztetett a hely. A szomorú félhomályban középen egy asztal állt, amin két doboz volt látható: a baloldalon lévőre az volt írva, hogy megtartva, a jobboldalira, hogy elengedve. Nagyon kíváncsi voltam, mit rejthetnek, így odasiettem a bal oldalihoz. Tele volt fényképekkel és cetlikkel. Ahogy nézegettem őket, lehűlve döbbentem rá, hogy ezek mind azokat a sértéseket (vagy vélt sértéseket) tartalmazzák, amiket eddigi életemben kaptam. Nem mondom, jó sok papír állt ott! Kezembe akadt egy régi barátnőm fényképe, akivel egy értelmetlen vita miatt szakadt meg a kapcsolatunk.

   - Mondd, meddig hordozod még ezt a terhet? - lépett mellém Albert, és nyugtatóan a vállamra tette kezét. Könnyek folytak ki szememből, s elöntötte szívemet a béke. Nem is tudtam idáig, mennyi haragot és keserűséget hordozok magamban emiatt a már el is feledett eset miatt! Újra sóhajtottam egyet (nekem ez vált a szokásommá), és beleejtettem az elengedve dobozba a képet. Ekkor nagy csörrenést hallottam: egy vasdarab szakadt le az ajtóból. Mindaközben a szoba is világosabbá vált, mintha valaki tekert volna egyet a villanykapcsolón. Elmosolyodtam, majd a jobb oldali dobozhoz léptem, s döbbentem láttam, hogy annak teteje le van zárva, csak egy vékony nyílás van rajta hagyva, amin az előbb beledobtam a papírlapot.

    - Ezeket már nem érdemes nézegetni! - mosolygott rám Albert. - Gyere, most megmutatom a kedvenc szobámat, amit egy másikon keresztül tudunk megközelíteni.

  Egy hófehér csempével kirakott, gyönyörű fürdőbe léptünk. Albert a zuhanyzótálcához vezetett, majd megnyitotta a csapot. Éreztem, ahogy a víz lefolyik a fejem búbjáról végig a testemen. Rendkívüli nyugalom szállt rám, mintha a folyadék magával vinné a terheket rólam. Éreztem, ahogy kimegy belőlem minden keserűség, meg nem bocsátás, félelem, és ami még megnyugtatóbb volt, minden bűnérzet, bűntudat. Mintha ez a víz nem a külsőmet, hanem a belsőmet mosta volna meg. Kinyitottam a szemem. A zuhanyzóval szemben egy hatalmas tükör állt, ami elé egy szék volt odatéve és egy asztal, rajta az Útmutatóval. Már messziről felismertem. Kíváncsian mentem oda, s ahogy leültem, akkor döbbentem rá, hogy a ruhám teljesen száraz. Jól megnéztem magam a tükörben, majd elkezdtem olvasni a könyvet. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy-egy sor után hol eddig nem látott, újabb részleteket fedeztem fel tükörképemen, hol pedig változást észleltem rajta. Ezzel jól elvoltam egy darabig, majd Alberthez fordultam. - Megmutatod akkor a kedvenc szobád?

- Persze - mondta mosolyogva, majd kinyitotta a következő ajtót.

   Mikor beléptünk, megértettem, miért ez tetszik neki a legjobban.

    A fal egy része gyönyörű arany színre volt festve, a földön mindenféle kisebb-nagyobb ládában ezüst, arany és drágakövek voltak.

    - Nahát! Ezeket mikor gyűjtöttem? - kérdeztem, s meglepetésemre választ is kaptam. Persze nem teljeset!

    - Mikor éppen nem azzal voltál elfoglalva, hogy papírokat ragasztgass a többi szobában! Vagy amikor más házában segédkeztél az építkezésben! - mondta Albert kedvesen. Újra a kincsesládákra néztem, pár percig megengedtem magamnak, hogy gyönyörködjem bennük.

    - És most hogyan tovább? - fordultam oda kísérőmhöz. Azaz csak fordultam volna, mivel Albert eltűnt. Csodálkozva kezdtem őt keresni a ház többi részében. Az rendben, hogy nem válaszol, na de még hogy el is tűnik? Mivel sehol sem találtam, kimentem a ház elé.

     Albert nem volt ott, ellenben az egyik barátnőm, Alice igen. Meglepődtem, hogy ő is szerepel az álmomban. Kissé szomorúnak tűnt, ahogy a házam előtt üldögélt. Odamentem hozzá, s leereszkedtem mellé a fűbe.

    - Jól vagy? - kérdeztem.

    - Persze-persze, minden rendben! - mondta.

   - És hogy haladsz az építkezéssel? - kérdeztem, majd fejemmel a szomszédos ház felé böktem. Egy másodperccel ezelőtt láttam meg, hogy egyáltalán van ház a szomszédságban, és máris tudtam, hogy az övé az.

    - Jól, nagyon jól! - mondta. Valóban gyönyörűnek látszott az épület.

  Egy pár percig csendben ültünk, majd valahogy nem bírtam tovább, és megkérdeztem.

      - Mondd, neked nem fáj a kezed? - kérdeztem,

    - Áh, nem, teljesen jól van! - mondta, de nem kerülte el figyelmem, hogy még jobban magához húzza a tenyerét, hogy ne lássam.

   Nem tudom mi ütött belém, és hogy miért tettem, de felegyenesedtem, és odaálltam elé. Szeretném, ha velem jönnél! - mondtam.

     Csodálkozva nézett rám.

    - Mégis hova?

  - Majd meglátod! - mosolyogtam rá, majd megfogtam kezét, és a ház felé kezdtem vezetni. Ahogy az ajtóhoz közeledtünk, hirtelen megjelent egy közös barátunk, Domán is, aki lelkesen köszönt nekünk.

   - Hova mentek? - kérdezte.

   - Hát... - mondtam zavartan. - igazából a házamba.

   - Nahát, én is mehetek? - kérdezte.

     Valami kellemetlenséget éreztem a gyomrom tájékán, de mégis bólintottam, így hárman léptünk be az épületbe.

   - Még mindig nagyon tetszik az előszobád! - mondta Alice.

   - Igen, és milyen jókat szoktunk itt beszélgetni! - mondta Domán is, mikor tovább mentünk a nappaliba.

   - Valóban! - mondtam. - De most más szobákat szeretnék nektek megmutatni!

  - Micsoda? Van még másik szoba is itt? - kérdezte Alice. - Vagyis... sejtettem, hogy lehet, általában nem két szobából állnak a házak... Mégis... - nem fejezte be a mondatot, csak csodálkozva nézett rám.

   - Tudjátok, én nem akarom tovább folytatni a titkolózást! Meg szeretném mutatni, hogy milyen is ez a ház valójában! - azzal elvezettem őket abba a szobába, ami a szövegekkel, poszterekkel és fényképekkel volt kirakva.

   Csodálkozva mentek körbe a fal mentén, s vizsgálgatták az oda függesztett dolgokat.

   - Azokat ott mind ki szeretném dobni! - mondtam Dománnak, aki épp pár posztert vizsgálgatott.

    - Ugyan, miért? - mondta. - Szerintem semmi gond nincs velük!

    - De hát merőben ellenkezik az Útmutatóban írtakkal! - válaszoltam.

   - Jaj, hát nem kell mindent olyan szigorúan venni, ne legyél túl prűd! - mondta nevetve, majd tovább sétált egy adag fakó fényképhez.

    - Azokat pedig át fogom helyezni. - magyaráztam újra.

   - Ezt sem értem! Miért akarod áttenni, hiszen ezek még ráadásul benne is vannak a könyvben!

   - De nem jó helyre vannak téve, nézd csak! - mondtam neki, majd odavittem neki az Útmutatót, s megmutattam úgy, ahogy nemrég Albert tette nekem.

   - De ha így nézed, akkor rendben van! - mondta, és fordított egyet rajta.

   - De nem úgy kell nézni! - mondtam.

   - Ki mondta?

   - Albert! - érdekes mód tudtam, hogy tudja, hogy kiről van szó.

    - Áh, én nem hiszem! Szerintem így van és kész! - mondta, lezárva ezzel a vitát. Alice egy szót sem szólt, csak annyit láttam, hogy időnként a szeméhez emeli kezét.

   Ezután a különböző mintájú szobába is átvezettem őket.

    - Hűha, milyen ronda festések vannak itt! - mondta Domán, miközben fintorogva végignézett a falon.

    - Hát igen. - mondtam lehorgasztva a fejem. - Ez az örökségem. De hiszem, hogy idővel ezek is át lesznek festve! Albert megígérte, hogy segít!

     Alice itt sem szólt semmit, csak némán vizsgálgatta a falakat. Egy kis idő múlva kiindultunk a ház elé. Pár percig szótlanul álltunk ott, majd Domán törte meg a csendet.

    - Azt hiszem jó, ha az ember őszinte! Sajnálom, de nem szeretném tovább tartani veled a kapcsolatot! Nem tudnék többet vidáman ellenni a nappaliban, miközben tudom, hogy milyen sötét dolgokat rejt a ház többi része! Azok a minták, amik azon a falon vannak... huh... hát elég gázosak! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy! - mondta keményen.

    - Lehet, hogy ilyen vagyok, de nem maradok így! - mondtam. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán nem zaklattak fel sértő szavai.

   - Hát én akkor is inkább távol tartom magam! Minden jót! -mondta, és fütyörészve elsétált.

    - És te? - kérdeztem Alicet, miután Domán alakja eltűnt a távolban.

    Alice lassan odajött hozzám, megölelt, majd eltolt magától, hogy a szemembe nézzen. Láttam, hogy az övében könnyek ülnek.

     - Köszönöm! - mondta. - Én mindig azt hittem, hogy csak nekem vannak lyukak a falaimon, hogy csak nekem van ilyen borzalmas festése a szobámnak! Mindig féltem, hogy kiderül, és hogy el fogok majd süllyedni szégyenemben! Azt hittem, hogy egyedül vagyok a küzdelmemmel, hogy nem vagyok olyan jó, mint a többi ember, akinek gyönyörűre van vakolva a háza! És azt is köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, hogy ezen lehet változtatni! Hogy Alberttel ezeket igenis legyőzhetem! És nem az a megoldás, ha eltakarom a hibákat, hanem ha Vele megharcolom! És ki tudja, talán aztán másoknak is fogok tudni segíteni ebben...

   Most már az én arcomon is csorogtak a könnyek. Azt hittem, ő is el fog menekülni, hogy többé ő sem fog velem szóba állni! De akkor, ott ráébredtem, hogy benne is ugyanaz a szeretet munkálkodik, ami már jó ideje bennem is, és ez összeköt minket, mint két testvért. Tényleg annak éreztem őt! Szinte láttam, hogy egy fal leomlik köztünk, amit a kimondatlan hazugságok építettek fel. Helyesen mondta Domán: jó őszintének lenni! Rájöttem, hogy nemcsak akkor egyenes az ember, ha csak igazságokat mond ki, hanem akkor is, ha nem hallgatja el azokat. Persze ezt is bölcsen kell, de talán túl sokszor tartjuk vissza azt, ami a másiknak enyhülést hozna, mert félünk attól, hogy megszégyenülünk, és a védelmet előnyben részesítjük a könyörületességgel szemben.

   Alice előhúzott a zsebéből egy krémet, majd odanyújtotta nekem.

   - Tessék, ezt a Mestertől kaptam, hogy gyógyítsa a tenyeremen lévő sebeket.

     Mosolyogva vettem át tőle, majd búcsúzóul megölelgettem. Jó volt látni, ahogy vidám léptekkel indul el a saját háza felé.

    - Régóta vártuk már, hogy ezt megtegyétek! - szólalt meg Albert a hátam mögül.

    - Hé! Te meg hogy kerülsz ide? Hol voltál? - kérdeztem.

    - Végig itt voltam. - mondta.

    - De hát kerestelek, és sehol sem láttalak! - vetettem ellen.

    - Az még nem jelenti azt, hogy nem voltam itt! - mondta mosolyogva.

   Szólásra nyitottam számat, de meggondoltam magam. Van, amire nem kell tudnom a választ. Legalább is most még nem.

    - Úgy hiszem, abban is kell bölcsesség, hogy kinek nyitom meg a házam ajtaját! Mint annyi mindenben, ebben is meg kell találnom az arany középutat, ami aztán a mennyei városba vezet. - morfondíroztam. - Segítesz majd?

   - Mindig segítek, ha kéred! - mondta, majd bátorítóan rám kacsintott.

     Sokáig ültünk még ott együtt, szótlanul szemlélve a koránt sem kész házat. Csak egy részén látszott az álom elején látott gyönyörű festés, most már itt-ott kopott és csupasz volt. Mégis sokkal nagyobb öröm töltött el, ahogy néztem, mert tudtam, hogy amit látok, az már valódi tükröt mutat, és hogy a legjobb építőmesterekkel fog felépülni az otthonom, a szívem háza!