A dicséret harca

     Vöröslött az ég, a szél fújt, s a levegő telve volt valami sokat sejtető izgalommal. Sűrű feketeség lepte el a mezőt, ami szemem előtt terült el, mintha egy óriási takarót terítettek volna rá. Ahogy jobban megnéztem, láttam csak meg, hogy mozog. Ezernyi koromsötét lény nyüzsgött szerteszét, szemük gonoszan izzott, s nyugtalanul tekintgettek felém.

     Ekkor láttam meg a közvetlenül előttem álló lovast. Alatta a hófehér állat elszánt nyerítéssel ágaskodott fel, mintegy indulót fújva a csatába. Sörénye lobogóként szállt a szélben, fejére vastag védősisak volt erősítve, amelyből 3 szúrós szarvszerűség állt előre. A rajta ülő harcos is páncélzatot viselt, nem volt olyan része, ahol ne lett volna elfedezve. Kezében hatalmas, tiszteletet parancsoló kard állt, oldalán egy vörös tarisznya.

       Ahogy bőszen megindult, éreztem, hogy valami a magasba emel. Nem tudom miként voltam benne az álomban, emberi testben-e vagy test nélkül, de innentől kezdve már felülnézetből voltam szemlélője az eseményeknek.

       A lovas egyenesen a fekete halálgyűrű közepébe vágtatott. A ló a fejével csak úgy röpítette félre az éles hangon visító lényeket, majd a harcos is belekezdett a kardcsapásokba. Már az ellenséges közeg harmadáig jutottak, mikor a sötétség erői úgy tűnt, összeszedik magukat, és megtörik a lovas lendületét. Ahogy az haladt tovább, érdekes változáson ment keresztül. Mintha páncélzata egyre csak esett volna széjjel: itt egy csavar, ott egy vasdarab, amott egy szövetdarab hullott a földre, támadófelületet hagyva maga után. Persze a sötét lények a lovat is támadták, sőt, őt még inkább szúrták, hiszen az ő feladata volt mindkettőjüket átvezetni a túloldalra. Az egyik lábára nemsokára már sántított is, ami igencsak megnehezítette az előrejutást.

       Ekkor észrevettem, hogy oldalról fényes lények törnek be a feketeség soraiba, így a csata már több színtéren zajlott, bár úgy tűnt, a cél ugyanaz: átjuttatni a lovat és lovasát az őket akadályozó seregen. Ez egyre nehezebb feladatnak bizonyult, tekintve, hogy a harcos páncélzata már igen hiányos volt a határhoz érve.

     Ekkor azonban újabb érdekes dolog történt. A vörös égbolton keresztül a felkelő nap sugarai kezdték áttörni a sötétséget, bár magát a napot sehol sem láttam. Ahogy az egyik fénynyaláb a harcos még meglévő páncélzatára esett és az visszatükrözte annak ragyogását, elkezdett a darabka körül helyreállni a ruházat, mintha egy láthatatlan, gyorskezű szabó egyszerre visszavarrta volna a leszakadt részeket.

        De még így is rengeteg helyen volt védtelen emberünk (talán mondanom sem kell, hogy rögtön tudtam, hogy én az ő oldalukon állok), és a ló is több sebből vérzett már. Csodáltam, hogy mégsem adják fel, hanem ha lassan, meg-megállva is, de mennek a cél felé. Rendkívül nehéz és kemény harc után valahogy sikerült átverekedni magukat az utolsó sorokon is, mire a fekete sűrűség lassan ritkulni kezdett, mintha csak ennek az egyetlen útnak megakadályozására gyűltek volna össze.

    Végre megtudhattam, mi is volt e gonosz sereg mögött, ahova hősünk ily elszántan igyekezett. Egy hatalmas, gyönyörű trónszék állt ott, mely annyira fényes volt, hogy nem is láttam a rajta ülőt. Ló és lovasa egyaránt leborult a földre, majd a harcos elővette tarisznyáját. Kíváncsian mentem közelebb, hogy megnézzem, mi van benne, de épp, mikor megpillanthattam volna, felébredtem. Az édes illat, amit árasztott, azonban még reggel is eszemben volt, szinte a fizikai orrommal is éreztem azt.

   Nem tudtam mire vélni az álmot. Végig ezen gondolkodtam, ahogy Istentiszteletre készültem. Érdekesnek találtam, hogy olyan mély nyomás, menni nem akarás jött rám, hogy szinte minden erőmet össze kellett szednem, hogy elinduljak. Az évek során már megtanultam, hogy ha ennyire meg akarnak akadályozni a menetelben, mikor a testem minden porcikája tiltakozna ellene, akkor nem szabad otthon maradnom, mert nagy áldást fogok venni az alkalmon.

        Ahogy elkezdődött a dicséret, próbáltam bekapcsolódni, de mindig jött valami gondolat, ami elterelte figyelmem. Mit kell még megtanulnom következő hétre, mit kell vennem a vacsorához, mit kell még ma megcsinálnom, mi is történt velem a héten, mivel sértett meg egy pár hónapja az a testvér... Mindennek tetejébe úgy tört rám a fáradtság is, mintha rám öntenék. - Mi lenne, ha most leülnék? - gondoltam. - Itt vagyok az utolsó sorban, nem lát senki, az Úr pedig biztos nem fog kárhoztatni, ha ülve dicsérem...

     Amint leültem, körbenéztem. Láttam, hogy sokan faarccal dicsérik az Urat, többen le is ültek, hozzám hasonlóan. A színpadra tekintve észrevettem, hogy az egyik gitárosnak elszakadt egy húrja. Nagyon becsültem érte, hogy egy pillanatnyi kizökkenés után újra nekiállt játszani. Hirtelen eszembe jutott az álom. Szinte láttam, ahogy a ló a gitárossal egyetemben kapott egy kemény szúrást az oldalába. Ahogy újra körbenéztem, láttam az embereket, mint leesett páncéldarabokat. A férjemre néztem, aki átszellemülten, örömmel az arcán énekelt. Tudtam, hogy neki is nehezen indult a reggele, ezért még inkább becsültem ezért. Láttam, ahogy megcsillan rajta egy napsugár. Szinte öntudatlanul álltam fel. Éreztem, ahogy szellemem fellelkesül, és akaratom lassanként uralmat vesz a lelkem és testem felett. Szinte láttam, ahogy csavarként belefúródok a páncélzatba. Az elterelő gondolatok újra támadást indítottak ellenem, de nem tudtak felülkerekedni harci kedvemen. Éreztem, hogy a sötét lények pattognak le mellettem, és hogy a világosság fiai is ott vannak körülöttünk, és segítenek. Láttam, ahogy ló és lovasa végül célba ér, s hogy a trón fényessége lassan elárasztja a termet. Újra belém nyilalt egy gondolat. Ezúttal nem visszatartó, erős kiabálásként, hanem egy szelíd hangként hatott. Azt éreztem, hogy jó lenne térdet hajtani. - De mit fognak gondolni? - zavart meg rögtön egy ellenkező érv fejemben. Kezem az előttem lévő szék támlájára tettem, majd vártam néhány másodpercet. Térdem megadóan megrogyott, s én leborultam a földre. Végre kizártam a külvilágot, és csak az Úr és én voltunk ott! Semmi és senki más nem létezett! Én ott térdeltem sírva, Ő pedig karjával átölelt, s mindenem átjárta az a szeretet, amely csak Benne és Általa van egyes egyedül.