A csalétek

      - Talán ma lesz a nagy nap, mikor végre behívnak! - gondoltam reménykedve, mikor beléptem a váróba, ahol egész eddigi életemet töltöttem. Az óriási teremben rengeteg ember üldögélt, mégsem volt hangzavar. Csak annak a beszédét hallottad, akire figyelmed fordítottad. Ugye te is örülnél, ha így lenne a világodban? A szoba rendkívül sokoldalúan volt berendezve: volt kondirészleg, erdősített sarok, homokos part medencével, és még jó pár szórakozást nyújtó lehetőség. A terem egyik oldalán két hatalmas ajtó állt: egy fekete és egy vörös színű. Időnként megjelent egy-egy név az ajtók fölötti kivetítőn, s az adott személy elindult, hogy belépjen az egyik mögött rejtőző szobába. A furcsa az volt, hogy ilyenkor olyan ragyogás töltötte be az ajtók előtti teret, hogy senki sem látta, melyik bejáratot (vagy kijáratot) használta az illető. Annyi bizonyos, hogy onnan még senki sem tért vissza.

      Ez így is volt rendjén, hiszen ezért voltunk ott mindannyian ebben a különös utazási irodában. Vártuk a nagy utat - a végső utat - ahogy sokan emlegették. Egyikünk sem tudta, hová megyünk pontosan, csak azt, hogy utána már végleg ott maradunk. Csupán két társaság szervezte az utazást, szóval nem volt túl sok konkurencia. Bár a vörös cégnek volt egy prospektusa, amiben nemcsak saját, hanem vetélytársa útitervét is ismertette, sokak szerint nem a valóságot írta le. Érdekes mód a fekete cégnek több katalógusa is volt, de mindegyik mást állított, és még kevésbé volt egyetértés azoknak igaz voltáról. Szóval sok kétely élt az emberekben, olyannyira, hogy voltak, akik már azt is megkérdőjelezték, hogy csak két cég (és ezzel együtt két ajtó) létezik.

     A lényeg, hogy minden napom azzal a várakozással telt egész életemben, hogy egyszer majd az én nevem is megjelenik a kivetítőn. Ugye ez már nem is olyan vonzó egy olyan világban élő embernek, ahol mindent rögtön és ott akarnak megkapni? Mégsem telt unalmasan az idő, sokan már el is felejtették, hogy váróteremben ülnek, és úgy csináltak, mintha már a végső úti céljukon lennének!

        Sosem felejtem el azt a napot, mikor először ült mellém! Átlagos külsejű volt, mégis valahogyan kiemelkedett a tömegből. Ahogy már máskor is, most is udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e. És én most először igent mondtam! Nem tudom, eddig miért utasítottam el. Valahogy féltem tőle, hogy engem is megbabonáz, ahogy már annyi mindenkit körülöttem. Legalábbis úgy tűnt, hogy valamit csinál velük, mert sok közülük teljesen megváltozott, és máshogy kezdett el viselkedni. Mindenki Vörösnek hívta őt, az embereket, akiket meggyőzött pedig úgy, hogy "vörössapkások", mivel mindegyikőjüknek vörös baseballsapkát adott ajándékba, amit egyesek büszkén, mások félve viseltek. Azt mondták róla, hogy ő a Vörös cég főnökének fia. Ezt egyesek elhitték, mások nem. Én meg egyszerűen csak nem akartam elhinni. Ugyan minek jönne ki a váróterembe és foglalkozna az itt lévő emberekkel, miközben már ott lehetne azon a csodálatos helyen, amit a cég prospektusa állít, és gondtalanul élvezhetné az életet?

       Szóval odaült mellém, és elkezdett hozzám szólni. Halkan, szelíden, rendkívül kifinomultan beszélt. Én pedig ittam a szavait! Képtelen voltam levenni róla a szemem! Mesélt nekem az apja cégéről is. Hát igen, nem sok idejébe került, hogy meggyőzzön arról, hogy ő valóban a Vörös Főnök fia! Nem értem hogyan csinálta, hiszen én mindig is erősen ragaszkodtam az elveimhez, és nem hagytam magam egyhamar rábeszélni valami irreálisnak tűnő dologra! Neki pedig egy percébe sem telt! Talán azelőtt rögtön gyengének tituláltam volna magam ezért, de akkor mégis úgy éreztem, hogy inkább erőssé tesz, hogy hiszek neki!

        Szóval mesélt a Vörös cégről, s elmondta, hogy igazából sok-sok évvel ezelőtt nem ebben a váróteremben voltak az emberek, hanem a Vörös Földön, ami most a vállalat meghirdetett úti célja. Ám idővel úgy döntöttek elődeink, hogy átigazolnak a Fekete céghez, mert meggyőzte őket annak főnöke, hogy ott sokkal jobb lesz nekik. Mielőtt azonban átmehettek volna azon az ajtón, régi vezetőjük inkább ebbe a váróterembe szállította őket, hogy kapjanak még időt a választásra, hogy hova szeretnének végérvényesen utazni: a Vörös vagy a Fekete Földre.

       - Áh, szóval mikor felragyog a fény, mi választjuk ki, hogy melyik ajtón lépünk be? - kérdeztem.

      - Nem egészen. - válaszolta. - A döntést azelőtt kell meghozni, hogy a neved megjelenik a kijelzőn!

     - Ezt nem értem! Honnan tudhatnánk, hogy mikor fog megjelenni a nevünk, vagyis hogy mikorra kell eldöntenünk? - tettem fel újabb kérdésem.

       - Azt nem tudhatod! Ezért kell minél előbb meghozni a döntést! - mondta.

       - És ha nem döntök?

       - Az is döntés, ha úgy döntesz, hogy nem döntesz! - mondta szomorú mosolyra húzva a száját.

       - Miért, akkor mi történik? - kérdeztem kíváncsian.

       - Akkor a fekete ajtón kell bemenned! - válaszolta.

       - Miért pont azon?

   - Mert a vörös ajtón csak azok mehetnek be, akiknek vörös a sapkájuk! Méghozzá belülről is! - mondta.

       - Hogy érted, hogy belülről is?

       - A sapka, amit adok, kívülről vörös színű, ám a belsejének színe attól függően változik, hogy mi van a fejében annak, aki viseli! Attól függ, hogy alkalmas-e arra, hogy azon a Földön éljen. Más irányból megközelítve attól függ, hogy túlélné-e azt, ha arra a Földre lépne.

       - Hmmm. Nem teljesen értem, hogy miről beszélsz! - mondtam neki őszintén.

       - Nem baj, majd megérted! - mosolyodott el. - Szeretnél egy prospektust?

       - Igen! - mondtam lelkesen, mire átadott egyet.

       - És egy sapkát? - kérdezte.

       - Mit is jelent tulajdonképpen, ha nekem is van vörös sapkám? - kérdeztem.

       - Azt, hogy hozzám tartozol! - válaszolta.

      A szívem hevesen kalapálni kezdett. Tényleg komolyan beszél? Azt szeretné, ha hozzá tartoznék? De mégis miért? Olyan semminek éreztem magam a jelenlétében, mégis sosem voltam olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint mikor vele társalogtam. Hogyan lehet, hogy egyszerre érzem magam semminek és mindennek? Nem találtam a választ, csak azt tudtam, hogy mindig vele szeretnék lenni!

      - Igen, szeretnék egy sapkát! - mondtam, s ő odanyújtott egyet. Láttam, hogy fekete a belseje.

     - Vedd fel bátran! - mondta, s én engedelmesen feltettem a fejemre, majd a katalógusért nyúltam és kinyitottam. Ahogy beleolvastam, ugyanaz a jó érzés töltött el, mikor beszélgettem vele. Láttam, hogy rengeteg jó dolog vár a Vörös Földön, de megannyi intelem és szabály is le volt jegyezve. Szóval ezeknek kell benne lennie a fejemben ahhoz, hogy a sapkám vörös legyen! - gondoltam. Hamar találtam olyan részeket is, amiket sehogyan sem sikerült megértenem.

    - Minden nap el fog jönni hozzád az egyik munkatársunk, hogy segítsen lefordítani és értelmezni az olvasottakat, őt Vörös Lámpásnak hívják. - mondta, mikor látta, hogy értetlenül bámulom az épp olvasott oldalt.

        - Te nem jössz? - kérdeztem csalódottan.

      - Én a prospektusból szólok hozzád! - mondta mosolyogva - Ne félj, őt is nagyon szeretni fogod! Ha hűségesen figyelsz rá, és kitartasz mellettem, a vörös ajtónál fogunk találkozni! - tette hozzá.

       Levettem sapkámat, hogy azzal intsek neki búcsút. Döbbenten vettem észre, hogy a belseje immár vörös volt.

      - Nem értem, hogy lehet vörös, mikor még semmit sem tanultam meg ebből a füzetből? - kérdeztem.

      - Azért, mert mellettem döntöttél, s én ezért ajándékba adtam neked a jegyet az útra! Azonban a te feladatod, hogy érvényben tartsd azt! Ahogy olvasod a katalógust, úgy fogsz engem, és a Főnököt is egyre inkább megismerni, valamint azt, hogy mi az, amit vagyonként tovább tudsz hozni a Vörös Földre. Mert igen, lehet ám gazdagon és szegényen is repülőre szállni! És lehet egyedül vagy sok-sok társsal, akiknek a te segítségeddel adhatok jegyeket! A sapka belseje csak akkor válik feketévé, ha kivetsz a szívedből, és mást fogadsz be helyettem oda! Nagyon vigyázz, mert a Fekete Főnök nagyon ért hozzá, hogy hogyan cserélje le az emberek szívének középpontját!

      - Rendben! Vigyázni fogok! - mosolyogtam rá. Ő is rám mosolygott, majd lassan elsétált, én pedig szeretettel néztem távolodó alakját.

       Másnap izgatottan léptem be az ajtón. Vörös Lámpás ott várt engem kedvesen a kedvenc kis fotelem mellett, egy hasonló fotelben ülve, amit nem tudom honnan és miként tehetett oda. Igaza volt Vörösnek: valóba nagyon megszerettem őt. Úgy tűnt, a prospektus egy kimeríthetetlen tudásforrás. Az első pár hetet csak annak tanulmányozásával töltöttük, mígnem egyik nap megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem sétálni a szoba erdős részén.

        - Nem vesztegetem el azzal az időm? - kérdeztem.

      - A Főnök nem robotokat akar fogadni a Földjére! Hanem olyan embereket, akik élvezik az életet, és mindent, amit ott rendezett be nekik! Mit gondolsz, azt az erdőt ki telepítette ide? - kérdezte, és lassan felállt. Mosolyogva követtem őt.

       Nagyon boldog hónapok következtek. Vörös Lámpás tényleg igazi bajtársnak bizonyult, valahogy mindig tudta, hogy mire van szükségem, mégis mindig rám bízta, hogy igénylem-e a segítségét. Nem értettem, hogyan tudtak annyian elpártolni a Vörös cégtől, miután egyszer már megismerkedtek annak jóságával. Persze nálam is próbálkoztak a Fekete vállalat ügynökei, de könnyen elhajtottam őket. Minden olyan jól ment... egészen addig a napig. Furcsa látvány fogadott, mikor aznap beléptem. Sok-sok fekete vázú, oldalán üveges doboz állt a teremben, telefonfülkéhez hasonlók. Az egyik épp az én szokásos ülőhelyem mellett állt.

      - Mi ez? - kérdeztem Vörös Lámpástól.

      - A modernizálás egyik lépcsője. - válaszolta.

      - Lehet használni?

    - Olyan, mint a csokoládé. Mértékkel fogyasztva finom, de ha túl sokat eszel belőle, az már igen káros. Csak akkor használd, ha tudod kontrollálni! Innentől kezdve a te döntésed! - mondta.

      Kinyitottam a doboz ajtaját. Meglepően tágas volt a belső rész. Középen egy kényelmes szék állt, két oldalán egy-egy pad volt beépítve, szemben pedig egy nagy képernyő nézett velem farkasszemet. Leültem a székre, és vártam. De semmi sem történt.

    - Talán jobb lesz, ha folytatom a katalógus vizsgálatát... - szólaltam meg, egyszerűen csak magamnak címezve mondandómat.

      - Melyik katalógusét? - szólt egy hang a plafonba épített hangszóróból, amit addig észre sem vettem.

     - A... a... Vörös cégét. - válaszoltam tétován, mire a képernyőn megjelent a katalógus egyik oldala.

   - Nahát! - teljesen letaglózott e csodaszerkezet. Hátrafordultam Vörös Lámpáshoz, aki mindaddig ott álldogált az ajtó előtt.

       - Te is bejöhetsz ide? - kérdeztem.

       - Amíg hívsz, addig igen. - mondta.

       - Akkor gyere! - kacsintottam rá, mire mellém ült az egyik padra.

       Ahogy teltek a hónapok, hamar felfedeztem, mennyi mindenre lehet használni a dobozt! Bármilyen helyre elmehettem, ahová csak akartam, amikről eddig csak álmodtam! Persze nem igazából, de a képernyőt bámulva olyan volt szinte, mintha ott lennék! Olvashattam híreket a többi várakozóról, sőt, ha valakivel szerettem volna beszélgetni, a hologramja megjelent a mellettem lévő padon. Nagyon megijedtem, mikor először ült le oda az egyik barátnőm! Először azt hittem, tényleg ő az! Aztán kiderült, hogy igazából ő is a saját dobozában ül, az én hologramom pedig a mellette lévő padon...

    A sok élmény hatására egyre kevesebbet tanulmányoztam a Vörös cég prospektusát, és Vörös Lámpásnak is igen kevésszer jutott hely a fülkémben. Olyan is előfordult, hogy bent volt, de mégsem hallottam a szavát, mert elnyomta a többiek mondandója.

      Ő mégis minden egyes nap ott ült hűségesen a foteljában, és reggeltől estig várta, hogy beszélgessünk. Sosem szólt egy rossz szót sem, sosem tett megjegyzéseket. Csak a szomorúságot láttam a szemében. Mégsem tudtam odamenni hozzá. Valahogy úgy vonzott a doboz belseje, mint egy mágnes. Eleinte csak egy-egy órácskát töltöttem ott, majd egyre több órát. Aztán egész nap ki-be járkáltam, mígnem végül már szinte minden percemet ott töltöttem.

      S közben belül teljesen lemerültem. Mintha láthatatlan láncok kötöttek volna ahhoz a székhez, úgy éreztem, hiába akarok kimenni, képtelen vagyok rá! Mintha én adtam volna a doboznak a töltöttséget, az én erőmet használta volna áramként! Így történt, hogy egyik nap elaludtam a fülkében. Nem tudom mióta nyomhatott az álom, mikor hirtelen arra ébredtem, hogy valaki szólongat.

       - A te neved áll a kivetítőn!

       - Micsoda? - kérdeztem, miközben próbáltam magamhoz térni.

       - A te neved áll a kivetítőn!

      A szavak rémes tőrként értek el tudatomig! Neee! Én még nem állok készen! Egy láthatatlan erő felemelt, és kitolt a fülkéből, az ajtók felé terelgetve. Rémülten kerestem szememmel Vörös Lámpást, de a kedves kis foteljének csak hűlt helye volt. Ahogy az ajtókhoz értem, kalapáló szívvel nyúltam a vörös kilincse felé, de egy cseppet sem rokonszenves, fekete ruhás férfi megragadta karom.

       - Te a Fekete céget választottad! - mondta.

     - Micsoda? - most már tényleg kezdett úrrá lenni rajtam a pánik! - Nem, én a Vörös céghez szeretnék menni!

       Ekkor a távolban megláttam Vöröst közeledni.

      - Mondd meg nekik, hogy hozzád tartozom! - könyörögtem neki sírva. - Mondd meg nekik!

       Vörös szomorúan nézett rám.

      - Hiszen elcserélted a jegyedet a dobozra, nem emlékszel? - mondta.

       Lefagyva néztem rá, majd lassan levettem sapkámat. Bár tudtam, hogy fekete lesz a belseje, mégis kegyetlenül szívembe markolt a sötétség látványa. Vörös belépett apja ajtaján, és én nem mehettem vele!

      A fekete ajtó kinyílt. Rémült kiáltások, elviselhetetlen hőség fogadott. Láncok kerültek kezeimre, lábaimra, és elkezdett valami lefelé húzni. Rémülten sikoltottam fel! Nem tudtam felfogni az elviselhetetlen gondolatot, hogy innen már nincs visszaút! Rájöttem, hogy a Fekete cég valódi úti célja a gyötrelem és reménytelenség! De már túl késő volt! Neeeem! Neeeeem! Nem lehet, hogy most már mindennek vége! Egyszerűen nem történhet meg velem! Ez nem egy rossz élmény, ami "majdcsak elmúlik"! Ez a kegyetlen valóság, ami ráadásul örökké tart! Fel sem tudom fogni, mit is jelent az örökké! Mik ezek? Hihetetlenül ocsmány, rémisztő lényeket láttam közeledni felém, mintha nem lenne már így is elég elviselhetetlen a sorsom! Egyikük aszott kezével felém nyúlt, sárgás szeme gonoszul izzott...

      Riadtan ébredtem fel. A testem kifordulva ült a széken, fejem az egyik padon pihent. Vizet éreztem a fejem alatt. Hamar rájöttem, hogy csak könnyeim gyűltek tócsába a rémálom alatti sírás során. Szívem hevesen dobogott. Eltartott egy ideig, mire meg tudtam nyugtatni magam, hogy az előbb csak rosszat álmodtam. Ám akkor a kijelző jól ismert sípolása újra megfagyasztotta véremet. Rémültem néztem a képernyőre. Azt hiszem, egy pillanatra megállhatott a szívem! Még sosem éreztem ilyen nagy megkönnyebbülést: nem az én nevem állt ott!

     Megfordultam, hogy kilépjek a dobozból, de annak zárja makacsul ragaszkodott hozzá, hogy bent tartson. Ekkor megláttam Vörös Lámpást a foteljában. Újra könnyek szöktek a szemembe. Elképesztő, hogy még mindig itt vár rám!

        - Segíts kijutnom, kérlek! - kiáltottam neki, mire odajött az ajtó elé.

     - De ahhoz szét kell törnöm a doboz üvegét! Már nem fogsz tudni úgy elzárkózni a doboz világába! - mondta.

        - Annál jobb! - mosolyodtam el.

      Vörös Lámpás kitörte az üveget, és kisegített a dobozból, mire én a nyakába ugrottam.

      - Soha, soha nem szeretnék elválni tőletek! - zokogtam.

    - Az a helyzet, hogy a kincseid nagy részét elvesztetted a dobozban, így alig maradt valamid! - súgta a fülembe, ám ezt sem vádlón tette. - A jegyed viszont újra érvényes!

      Ekkor újabb sípolás ütötte meg fülem. Felnéztem válla fölött a kijelzőre: most már tényleg az én nevem állt ott. Megfogtam Vörös Lámpás kezét, és lassan elindultam az ajtók felé. Vörös már ott várt engem.

    - Jó lenne, ha tudnám figyelmeztetni a többieket! - fordultam oda Vörös Lámpáshoz, mielőtt odaértünk volna.

     - Nos, majd csak találok valakit, aki megírja! - kacsintott rám, és kezemet, amivel az övét fogtam, átadta Vörös kezébe.

        - Hozzád tartozom? - kérdeztem őt elcsukló hangon.

        Szelíden rám mosolygott, úgy válaszolt: - Mindörökké!

Kép: https://www.prisonphone.co.uk/wp-content/uploads/2016/10/mobile-phone-1-600x400.jpg